Publicisztika

A médiáról szóló értékelések többnyire elmarasztalóan nyilatkoznak erről – a professzionális sajtó kezdeteitől számítva kétszáz évesnél nem sokkal régebbi –, de a XXI. század elején minden korábbinál rohamosabb fejlődést mutató jelenségről. Akik meg csinálják a médiát, s első közelítésben ide értem az alkotókat és a tulajdonosokat egyaránt, azok kevésbé a médiáról annál inkább a média által beszélnek, s alapvetően fittyet hánynak a kritikának. De nemcsak a kritikát, mindenféle társadalmi aggodalmat, hagyományt és emberi érdeket is figyelmen kívül hagyva ügyködnek.

A baloldali lapokat elözönlötték a cigánybűnözést tagadó, vagy ha magát a tényt nem, akkor a megnevezés jogosságát tagadó cikkek, tudósítások, elmélkedések, kiáltványok, nyilatkozatok, irkafirkák.

Újabban sajátságos közírói műfaj alakult ki a ballib médiában. A szerző, írása háromnegyed részében elmond minden létező rosszat a jelenlegi kormány politikájáról, a politikusok megszámlálhatatlan balkezes intézkedéséről, a közhangulat kedvezőtlen állásáról, aztán az írás utolsó negyedében egy meglepő fordulattal rátámad a jobboldalra, pontosabban a Fidesz-KDNP csoportosulásra, hogy mindezért a képtelenségért ők a felelősek, és elsősorban is persze Orbán Viktor.

Nyilvánosság-konferenciát rendezett – számos, a képernyőről jól ismert értelmiségi szakmunkás részvételével – a törökbálinti Értünk Egyesület és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége. Ennek mottóját egy fejéről a talpára állított Wittgenstein-idézettel így foglalta össze a képernyőről eltüntetett Halász Zsuzsa levezető elnök: „Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell!” – És beszéltek, összesen három és fél órát, érdekfeszítően, a végig éber közönségfigyelmét lekötve.