Caricare necesse est

Objektivitás kerülővel
Túlzás nélkül állíthatom, hogy túlzás nélkül nincs objektivitás, nincs zsurnalisztika, nincs informatika, tehát – a mai értékrend szerint – élet sincs. Ne féljünk a túlzástól, legyünk objektívek. A marxizmus klasszikusainak állításaival ellentétben, az általam nagyra becsült kretimológia (ez egy Nagybecskerek és Újvidék között kifejlesztett megfigyelési és kísérleti módszer) embereken folytatott kísérleteivel bizonyította, hogy a valóság visszatükrözésének leghatásosabb eszköze nem a simára csiszolt tükör, hanem a görbe tükör. A görbetükör, vagyis a túlzás, a sarkítás, finomabban fogalmazva, a sűrítés, amely kis helyen, kevés, de hatásos eszközzel, mindenki által jól olvasható nyelvezettel tudja közölni a lényeget. Ez az általunk felkínált akkord, tömör leütés, nem a lényeget helyettesíti, csupán az értelmezés partitúráját nyitja meg előttünk, amelyből, ki-ki, tetszés szerint leolvashatja a harmóniát, a kakofóniát, vagy a csendet.

Ki nyer ma?
Mielőtt Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben lenne e komolynak indult dolgozatból, elárulom: a legpenetránsabb újságírói és kisebbségi műfajról, a karikatúráról beszélek. Arról az interdiszciplináris műfajról, amely nemcsak a grafika és az újságírás, a zsurnalisztika között, hanem a határok és kultúrák fölött is terpeszállásban áll. Ez a hanyag pozitúra, amely magas fokú öniróniát föltételez, sőt, követel, kivételesen szabaddá teszi a műfajt és művelőjét. Szabaddá és nyitottá. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy határtalanná. Ez a topográfiai meghatározás nem csak a fölöttünk meghúzott határokra vonatkozik, hanem a mindenkori társadalmi és emberi határokra is. A humor és a karikatúra az átlépés, a kilépés és belépés olyan lehetőségeit kínálja fel, amelyet a komolynak titulált írott véleménynyilvánítás és a szónoklat nem tudhat magáénak. Mégis, tegyük fel a kérdést: Ki nyer ma? Szerintem mindenekelőtt azok a műfajok, köztük a karikatúra is, amely az egyeduralmi rendszerek idején edződve kifinomultak.

A hír szent, a vélemény szabad, a karikatúra pedig kaland
Daumier óta, aki a francia lapok által sajtóműfajt teremtett a karikatúrából, az újságok ma már elképzelhetetlenek e rajzolt műfaj nélkül. A gúnyrajz és a karikatúra időben meghonosodott a magyar sajtóban. Fordulatot Lauka Gusztáv hozott, aki kard helyett humorral hasított nagyot, amikor 1848 júliusában elindította az első magyar szatirikus lapot, a Charivari-t. A lap a szabadságharcnál is rövidebb életű volt. Szeptember 13-áig 22 szám jelent meg. Azóta számtalan szatirikus lap követte Guszti bátyánk újságját, a Bolond Istók, a Borsszem Jankó, a Ludas Matyi és sorolhatnánk tovább a Pesten megjelenő vicclapokat. A Tárogató Kárpátalján, a Fakutya Erdélyben a Grimasz önálló lapként nálunk tett kísérletet a műfaj népszerűsítésében. Ez utóbbi, melynek Gál László volt az alapítója és szerkesztője, a Magyar Szó szatirikus mellékleteként, az én szerkesztésemben ma is a humor ügyét szolgálja. Talán itt nem is a magazin jellegű vicclapok érdemelnek figyelmet, hanem a karikatúra, amely grafikai és szellemi kvalitásaival szól hozzánk úgy, hogy ritkán kíván megnevettetni. A jó karikatúra keserédes, és inkább félrehúzza a szánkat, mint nevettet.
A Közép-kelet európai humor, amely saját diktatúráin hegyezte pennáját, a politikai változások ellenére is világelső maradt. Univerzális olvasata miatt ez különösen a karikatúrára vonatkozik, amely erős kritikai mivolta miatt mindig oppozícióban áll a hatalommal, vagyis kisebbségben van. Kisebbségben az utódállamokban élő többséggel, kisebbségben az anyaország többségével és saját közösségével is. Ez véletlenül sem jelent destrukciót, ellenkezőleg, azzal, hogy a megáporodott testrészekről lerántja a leplet, levegőhöz juttatja a fejeket, szellőztet. A karikatúra talán éppen azért kaland, mert állandóan a fejek körül matat akkor is, amikor alsó testrészeket mutogat. Különösen a portrékarikatúrák jelentenek kísértést, mert a félretaposott arcok tulajdonosai leginkább mások torzképén nevetnének és nem saját mivoltukon. A műfaj határtalanságában éppen a határ jelenti az egyik sarkalatos kérdést. A határ, a jó ízlés és a gúny határa, amely eldönti, hogy mesterműről van-e szó vagy rosszindulatú, illetve langyos gúnyrajzról.
A magyar karikatúra szép múltra tekint vissza. A versailles-i Trianon kóterban, a nagyok által határvonalakkal megrajzolt kroki, vagyis jelenlegi állapotunk ismert. A határon túl fölaprózott részek pedig, a polgári élet és magatartás megszűnésével, megszüntetésével, a befelé fordulással, a provincializmus térnyerésével elvesztették azt a levegőt, amelyben széles karmozdulattal lehetett volna folytatni a szép hagyományt.

Nevetéssel önmagunk fölé.
A kisebbségben élők elsősorban tartásukkal és öniróniájukkal szerezhetik meg, tarthatják meg méltóságukat. Az említett fölaprózottság és levegőhiány ellenére van ahol, így például a nálunk, megmaradt, vagy pontosabban kifejlődött a humornak és karikatúrának olyan sajátos, de nem alacsonyabb rendű hagyománya, amely bizonyítja, hogy egészséges hozzáállással, szerkesztéspolitikával és térnyitással a karikatúra ilyen körülmények között is hasznos, és hatásos eszköze lehet a sajtónak. A karikatúra nem a levegőből pottyan, tudatosan kell ápolni és pallérozni, hogy a közügyet szolgálja. Helyet kell teremteni neki. A karikatúra ritka jószág. Nem elegendő az akol és a közös vályú, abrak és levegő is kell, ahhoz hogy megerősödjön és a karámon kívül is bátran bégessen.
Nálunk, pontosabban Szabadkán és Újvidéken a Hét Napban és a Magyar Szóban rendszeresen jelennek meg karikatúrák, pontosabban a karikatúra e lapok létrejötte óta része a lapok arculatának. Szabadkán Szalai Attila tollából születnek a karikatúrák, míg a Magyar Szónál szerénységem igyekszik cirka 30 éve a karikatúra útján elmondani véleményét életről és halálról.
A karikatúra morális és kritikai műfaj -- ahogy a magyar karikatúra doyenje, Kaján Tibor mondja --, amelynek napi végességében mindig van egy kis végtelenség is.

Határ vonal
Ha egy rajzban, egy karikatúrában nincs valami ördögi, akkor nem lehet isteni.
Ennek a látszólagos kettősségnek a mértékét megtalálni, jelenti az igazi művészetet. A mérték, pedig nem más, mint a határ. A határ vonal. Sem előtte, sem utána, hanem a határ vonalon egyensúlyozva érezhetjük mi karikaturisták, és a rajzokat kedvelők egyaránt, hogy a karikatúra határ vonalakból épül. Könnyedén papírra vetett, de halálosan pontos vonalakból, melyek a határ vonalakkal ellentétben nem elválasztanak, hanem összetartanak a rajzlapon. Az arcot, az egyéniséget tartják össze az élc erejével, és ugyanakkor a nevetés erejével szabadítanak fel. Elválaszthatatlan rokonság van határ vonal és rajz vonal között, akárcsak Káin és Ábel között. A karikatúra határ vonalakból épül, mégis határtalan, és univerzális. A nevetés és a sírás az egyetlen, mindenki által érthető nyelv a földkerekségen. Ördögi és isteni, de lehet, hogy térrel és idővel nem is mérhető. A nevetés az egyetlen közös határunk. Haza a magasban.

Léphaft Pál