Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!
Szent István király legendás alakjában alig félszázaddal halála után teljes harmóniában olvad össze a vérség jogán uralkodó pogány családalapító hős az alkalmatosság elve alapján uralkodó apostoli királlyal, a mitikus törvényhozó az államszervező keresztény uralkodóval, az eseményeket megérző és megálmodó varázshatalmú pogány fejedelem a katolikus egyház csodatevő szentjével. – írja Hóman Bálint 1938-ban, Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján.
A tudós álláspontja szerint tehát alig félszázaddal a halála után, azaz 1083-ban, amikor az egyház a szentjei sorába emelte István királyt, az akkori magyarok már tudták a választ a kérdésre, amit mégis, azóta is, feltesznek más és más korok a maguk módján, más és más alkotók a maguk műfajában, hogy István vagy Koppány. Hanem hát, s erről szeretnék ma néhány szót szólni Önöknek, kérdés eldőlt! Eldőlt, de nem a nemzeti tudatban, nem a későbbi nemzedékek ízlése, múltba visszarévedő vágyai szerint, hanem ott – helyesebben itt – és akkor, ezer évvel ezelőtt. A kérdés eldőlt István tehetsége, akarata, hite által, eldőlt a mellette állók, harcban, hitben, szerelemben őt erősítők, és a vele, törekvéseivel szembefordulók küzdelme által. Eldőlt – s legyen bátorság bennünk ezt kimondani -, eldőlt a Gondviselés által, hogy Szent István valóban igaz magyar és valóban hűséges keresztény, s egyik vállalása sincs a másik rovására. A mű pedig, amelyet ránk hagyott, ugyancsak méltán illethető e szavakkal: magyar és keresztény. Így van ez akkor is, ha e haza nem minden lakója vállalja a két jelző egyikét vagy másikát, netán mindkettőt szívesen elhagyná. Mégis megkerülhetetlen tény: Szent István király műve, amely nélkül se magyar ország, se magyar nemzet nem volna a Kárpát-medencében, a keresztény magyar állam volt.
Hanem mindez már múlt, ezeréves múlt, mondhatná bárki, s mondják is sokan. De mi, hölgyeim és uraim, ne féljünk a múlttól! Ünnepeljük bátran, hogy van múltunk, s merítsünk erőt abból, hogy a múlt adott nekünk olyan hőst, mint Szent István király! A mű, amelyet alkotott, s amiért évszázadok óta nemzedékek hálája és tisztelete övezi őt, itt áll előttünk. Mi több, részei, s részesei vagyunk valamennyien. Nemzedékeken át, férfiak és nők során, szentek, hősök, esendő és elesett emberek során adatott elénk, ajándékként. Az előttünk járó milliók ajándéka is számunkra az István-i örökség. Igen, hölgyeim és uraim, ajándék ez a haza, ez az ország, ez a nemzet. Nem olcsó ajándék, nem volt olcsó akkor, s nem az ma sem. S valljuk be: elfogadni sem mindig könnyű, igazán az tudhatja csak magáénak, aki akarja is, hogy az övé legyen.
Nem kétséges, hogy a laza törzsszövetségben élő magyarok országát, bármily harciasak, bármennyire vitézek voltak is, rövid időn belül elpusztította volna a hataloméhes, s az első ezredforduló idején már jóval fejlettebb társadalmi rendben élő Európa. István király érdeme, hogy az atyja, Géza fejedelem által megkezdett művet folytatja, s a kor követelményeinek megfelelő, modern európai államot hoz létre. S bár a „szabad magyarok” a korábbi életmódjukhoz képest korlátokkal szembesültek, ettől fogva egy szabad és független Magyarország adott keretet életüknek. Az új államszervezet egyes elemeit tudatosan válogatta az Európában akkor ismert formák közül, elkerülve, hogy valamelyik ország mintáját egészben, kritika nélkül átvegye. A létrehozott mű korszerű, ugyanakkor nagyon is magyar volt. Tény, hogy a középkori magyar nemzetállam a magyarság István által megtestesített politika akarata alapján jött létre, s mások a Kárpát-medencében nem rendelkeztek ilyen akarattal. S tény az is, hogy az első ezredforduló „rendszerváltoztatása”, külső erőktől teljesen függetlenül ment végbe! Nem szándékunk, hogy tanulságok nélkül, pusztán csak elmerengjünk Szent István király és műve nagyságán, ezért nyomatékkel kiemeljük, hogy a Szent István-i államalapítás külső erőktől teljesen függetlenül ment végbe.
Hogy miben állt az alapítás, annak részletezésétől most eltekintünk, tudós szerzők munkáiban tanulmányozható mindez. Cáfolnunk kell azonban néhány elterjedt, és makacsul élő hiedelmet. Tény, hogy az átalakulás véres harcok árán ment végbe, a törzsfők és a zsákmányszerző kalandokban meggazdagodott vezérek hatalmának megtörését Géza fejedelem kezdte meg. (A zsákmányszerző kalandokban meggazdagodott, s a közösség javának fittyet hányó vezérek esete ugyancsak, legalább zárójeles tanulságul szolgálhat.) Istvánnak maradt Koppány, Ajtony és Vászoly. Koppány a pogány, Koppány, a lázadó. Csakhogy a somogyi vezér, maga is Árpád-sarj, minden valószínűség szerint keresztény, s korántsem vallási, hanem hatalmi okból, a régi hatalmi berendezkedés védelmében száll szembe Istvánnal. Csakúgy, mint Ajtony, később pedig Vászoly. Hölgyeim, és uraim, engedjék meg, hogy azt állítsam: az emblematikus lázadó, „szabad magyar” Koppányhoz képest valójában István a lázadó, István a forradalmi újító! ő haladja meg a hasznavehetetlenné vált, s az akkori európai környezetbe beilleszthetetlen régi rendet. Igen, harc és vér árán! Igen, s tanulság ez is: a nemes cél önmagában nem elég, meg kell tudni küzdeni érte! Ellenfeleinkkel, s önmagunkkal is! István küzd és győz, de nem dúl, hanem rendet teremt, törvényt alkot, s biztosítja az ország függetlenségét! Törvényei a közhiedelemmel ellentétben sokkal szelídebbek az abban a korban szokásos rendszabályoknál. Esélyt ad például a javulásra, s csak ismételt elkövetés esetén ítéli meg, egyre súlyosabban, a bűnöst. Mai szóval még „szociális elem” is van az általa alkotott jogszabályban: a jobb módú súlyosabban bűnhődik ugyanazért a tettért, mint a kevésbé tehetős. Hadserege, amely sohasem veszít csatát, nemcsak belül teremt rendet, de a külső támadótól is megvédi az országot. Ellenfelével kíméletes, a kor szokásával ellentétben futni hagyja legyőzöttet. Nemeslelkűségét mutatják Intelmei, amelyeket fiához, a trónutódnak szánt Imréhez intézett. Ebben a nagyvonalú, népének szolgálatára lenni akaró keresztény uralkodó ideálját rajzolja meg. Újabb megszívlelendő tanulság mai uralkodók számára, családfőtől, cégvezetőn át, országnagyig.
Serédi Jusztinián hercegprímás írja az 1938-as Szent István emlékkönyvben: A bölcs király szívjóságát és megbocsájtó nagylelkűségét az igazságosságra támaszkodó erélyességgel, békeszeretetét pedig bátorsággal és ritka hadvezéri tehetséggel párosította. Ellentmondás ez? Csak látszólag. Sokkal inkább a valóban különleges, a valóban szent ember erényeiről van szó! Bár vádolják az ellenkezőjével, István legyőzte ugyan az ellenfeleit, de nem pusztított el egyetlen magyar nemzeti sajátságot sem, nem ölt meg semmit a nemzeti hagyományból! Nemhogy elpusztította volna, éppen hogy esélyt adott a megmaradásra! Az eredményt látjuk, csak vigyázzunk, nehogy az orrunk előtt menjen végképp veszendőbe minden, ami az ő törvényalkotó, államszervező tevékenysége révén maradhatott meg a számunkra.
Leszámolt-e István az ősi hittel? Bár az is kérdés, hogy mennyire létezett ez a hit a XI. század elején, amikor a magyarok jelentős tömegei már biztosan keresztények voltak. Bizonyítékául egyébként annak, hogy az a bizonyos ősi hit nagyon jó talaj lehetett Krisztus tanításának a befogadására. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy István megakadályozta a kelet felől, Erdélyen keresztül közeledő, s bizánci hatalmi befolyást hordozó keleti kereszténység terjedését. Ez is tanulságul szolgálhat a mának! Igaz az is, hogy István a római pápától kér és kap koronát. Ezzel apostoli, azaz katolikus egyházszervezéssel is megbízott király lesz. Olyan ország élén, amely nem hűbérese egyetlen európai uralkodónak sem! Nagy dolog ez, hölgyeim és uraim! Magyarország, a magyar király függetlensége a legmagasabb szinten garantált! A környezetünkben egyetlen uralkodó sem volt erre képes. Ráadásul a pápaságnak egy nem éppen fényes korszakában, a rövid ideig uralkodó II. Szilveszter pápától kapjuk a koronát, aki elődeitől eltérően kitűnő ember, hiteles életű keresztény volt! Már gyűjthetjük az erőt, tisztelt ünneplő közönség, hogy kezdjük hinni: itt valóban többről van szó, mint hatalmi játszmákról, személyes vagy családi érdekekről, itt – legyünk bátrak – a Gondviselésnek is engedjünk szerepet! S adjuk meg Istvánnak is az esélyt, hogy ő nem pogánytipró, nem hagyománygyilkos, nem idegenek hátán diadalmaskodó, hanem igazi szent, a Krisztushoz és az emberi közösségéhez való ragaszkodás, az ezekért való cselekvés hőse. Kemény ember, aki tudja, mit akar, felismeri, hogy miként szolgálhatja a rábízottakat, akarja is, érti is a hatalmat, de önmaga végességét látva imádságban Istenre bízza magát és erőfeszítéseit. Ne elégedjünk meg tehát a politikai zseni Istvánnal, – aki egyébként a magyar történelemben sajnos ritka módon – sikeres politikus volt, hanem lássuk benne a szentet, aki – s ebben nem lehetett sem érdek, sem számítás -, halála előtt a Boldogasszony oltalmába ajánlja országát. Így lesz a pápa, s az európai uralkodók által elismert ország, azaz regnum, Regnum Marianum: Mária Országa! S tegyük még hozzá mindehhez azt a kis, akár politikainak is nevezető szempontot, hogy ez a regnum egyház-szervezetileg is független, azaz csak Rómához kapcsolódik, s egyik német érsekséghez sem! Az István által alapított tíz magyar egyházmegye élén ugyanis önálló érsekség áll, melynek székhelye Esztergom!
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Szent István király műve, a keresztény magyar nemzetállam itt áll előttünk. S mi részei, részesei vagyunk. Már annak, mi megmaradt belőle! Egyesek szerint 1526-ban Moháccsal, mások szerint 1541-ben Buda török kézre kerülésével végképp összeomlott Szent István állama. Bár azután is létezett magyar királyság, s létezett magyar nemzet, a Szent István által és óta befogadott, s magyar polgárrá tett, tehát nem idegenérdekű(!) idegenekkel együtt, de az állam és a nemzet nem esett többé egybe. S bár a XX. században két, úgynevezett „békekötés” ismét nemzetközi elismerést biztosít egy megcsonkított országnak, a helyzet, azaz, hogy nemzet és ország nem egy, a mai napig változatlan. Ezer év múltán ismét Szent István-i feladat előtt állunk: a szétszakított nemzet regnumért, lelki és gyakorlati: a gazdaság, a jog, a kultúra, a tudás, a hit nyelvén is kifejezhető egységért kiált! „Hol vagy István király, Téged magyar kíván!”
Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!
Énekeljük, imádkozzuk, tegyük fel ezt a kérdést minél többször magunkban, családjainkban, közösségeinkben. Hol vagy István király?
Létkérdés, hogy megtaláljuk a választ!
2005. augusztus 20. Budavár, Stróbl Alajos Szent István szobra mellett
Szikora József,
a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöke