Oldal kiválasztása

Kisgyermek voltam, mikor apukám megelégelte a televíziónkat, és kihajította az ablakon. Ez igen hatásos nevelési módszer volt, mivel az unalom ellen hasznos dolgokkal kezdtem foglalkozni, és alkalmam nyílt jobban odafigyelni a környezetemre. A tévétől való búcsúzás után rohamosan megnőtt számomra a rádió népszerűsége. A készülék nálunk szinte egész nap be volt kapcsolva, és az idáig háttérzajnak tűnő hangokra egyre inkább kezdtem odafigyelni. Eleinte csak az esti mesét hallgattam meg napról napra, de ahogy növekedtem, érdekelni kezdtek a sportközvetítések is, majd később a krónikák. Utóbbiak többek között azért is, mert ha a műsor közben apukámhoz szóltam, ő folyton lepisszegett, és furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet az a nálam fontosabb dolog, amire ő olyan nagyon odafigyel.

Mindig csodálattal töltött el, hogy a rádió egyfolytában szól. Nemrégiben személyesen is megtapasztalhattam, hogy ennek hátterében mennyi munka rejlik. Egy rádión felcseperedett kisfiú régi álma vált valóra, mikor beléphetett a Magyar Rádió épületének falai közé. Az ottaniak úgy tartják, nagyon kockázatos dolog kívülállónak betekintenie a rádió belső életébe, mert fennáll a veszély, hogy beleszeret, és ott ragad. Hogy ezt miért mondják, arra hamar rájöttem: alig fél órán belül a légkör úgy megfogott, hogy elhatároztam, én is rádiós leszek. De erről a következő fél órában le is tettem, látva, miből is áll a szakma. Nem csupán óriási tehetséget, tudást és felkészültséget igényel, de állandó lélekjelenlétet és odafigyelést is. A rádiósoknak olyan összhangban kell dolgozniuk, hogy a magánéletüket munka közben teljesen kizárják: az ország számára kell alkotniuk valamit, méghozzá percek alatt, itt nincs idő arra, hogy magukkal, illetve egymással foglalkozzanak, nézeteltéréseiket megvitassák. Egyfolytában követniük kell a világ apró-cseprő eseményeit, minden kis hírre felkapni a fejüket, riportot készíteni az illetékesekkel, azt megvágni, összeállítani, és megvárni: szükség van-e rá. Ha nincs, mehet a kukába, és készülhet az újabb. Ennek az állandó ugrásra kész állapotnak engem még a látványa is megviselt. Rádiós ugyan nem leszek, de mindig csodálattal és kíváncsisággal fogom hallgatni őket, akik a Magyar Rádió.

Huszthy Bálint

+++

A Rádiós élet

Nem tudtam, milyen lehet egy rádiós élete. Volt valami halvány képem az élőben zajló hírműsorokról, a tudósítások mikéntjéről, de az átlagos dolgokon túl semmit nem tudtam volna elmondani ezekről. A MAKÚSZ-os találkozó után azonban már jóval többet látok belőlük. Április utolsó hétvégéjén volt a diákújságírók találkozója, ahol a résztvevők kedvük szerint választhattak, milyen médiumhoz szeretnének menni. A Duna TV, az MTV, a Katolikus Rádió és a Magyar Rádió között lehetett választani, s mi néhányan az utóbbihoz mentünk. Nem bántuk meg. Annyiban talán galibát okoz nekem, hogy már nem csak a National Geographic hivatalos fotósa, hanem a Magyar Rádió egyik munkatársa is szívesen lennék, s a választás nehézkes lesz, de még van időm, hogy döntsek.

Eddig a hétvégéig nem láttam a Magyar Rádió épületét, (különösebben nem is érdeklődtem utána), ma viszont, mint leendő munkahelyem, úgy áll előttem. Mi az, ami vonz? Mikor beléptünk a hatalmas épületbe, kicsit idegennek tűnt. A biztonsági rendszer, az üres előtér nem volt egy barátságos látvány, mindaddig, amíg nem találkoztunk az ott dolgozókkal. Tény, hogy nagy a hajtás és minden perc fontos, annak is, aki vág, annak is, aki élő bemondó és annak is, aki tudósítást készít, de olyan a munkalégkör, hogy ez sok mindent megér. Amikor megérkeztünk, megnéztük az aznapi Krónika műsor-rendjét, és ketten elkísérhettünk egy tudósítót, Bőti Attilát egy sajtótájékoztatóra. Közben elmesélte nekünk, hogy kezdőként hogyan tévedt el néhányszor az épületben, mennyire szereti a munkáját és hová is megyünk most voltaképpen.

Egy politikai ülésre mentünk el, ahol mi is szorgalmasan jegyzeteltünk, egy tudósító helyébe képzelve magunkat. Szerencsére nem hagyta ránk a munkáját, mert van még mit tanulnunk ezen a téren. A végén megnéztük, hogy mit írt le, okosan bólogattunk, majd indultunk vissza. Húsz perc volt a Krónika kezdetéig. Addigra meg kellett vágnia a felvett anyagot, be kellett olvasnia, majd azt is megvágnia és elküldenie a szerkesztőnek. Öt perccel a Krónika kezdete előtt érkezett be hozzájuk a kész tudósítás, de úgy látszik ez rajtunk kívül senkit nem lepett meg, és még ez nem is volt annyira szűkös – mondták a kollégái. Valóban. Szűkösnek azt lehet nevezni, amikor már az élő adás megy, és közben vágnak.

Délután nekünk is lehetőségünk volt kipróbálni magunkat. Persze nem élő adásba engedtek be minket (a rádió szerencséjére.), hanem a saját tanulásunkra és szórakoztatásunkra készíthettünk egy műsort, amit már előző este kitaláltunk, és előkészítettünk. Láttuk ennek minden nyűgét, szenvedését (legalábbis nekünk néhol annak tűnt), és örömét, de csak kész lett. Ezután jött az ünneplés, és a nagy mesélés a TV-s csoportoknak, akik miután meghallgatták az anyagot, alig akarták elhinni, hogy ezt tényleg mi készítettük.
Egy kicsit tehát beleláttunk egy rádiós-újságíró életébe. Nem teljesen, de valamennyire. Nekem tetszett. Így most, a beszámoló végén már egy dilemmával kevesebb: már hivatásos fotós nem is igen akarok lenni.

A Duna TV

Régóta kíváncsi voltam, hogy milyen lehet belülről egy tévé, úgyhogy a “látogatás a Duna TV-ben” című programot választottam. Egyik barátnőmmel, és még két kecskeméti diákkal mentem. Délelőtt a Duna TV egyik főszerkesztője vezetett minket körbe. Elsőnek a “New’s Room” nevet viselő terembe látogattuk; itt rengeteg számítógép, kényelmes székek, nagy ablakok, és temérdek monitor található. Ide érkeznek a legfrissebb hírek bizonyos előfizetett nemzetközi csatornákról, és az internetről.

Egy szobával arrébb megnézhettünk egy vágatlan videó anyagot. Érdekes volt ilyet látni a Híradók kész tudósításaihoz szokott szemmel. A tizenöt perces felvételből mindössze másfél perc került bele a híradóba. A vágott részben csupán az újságírók csevegését lehetett hallani, és a “nem nyilatkozom” – szókincsű jövő-menő politikusokat. Látogatásunk következő helyszíne a vágóterem volt, itt megszemlélhettük, hogy a nyers felvételekből hogyan készítenek adáskész anyagot. Tovább mentünk a bemondóknak fenntartott részlegbe. Ez leginkább egy hatalmas gardróbhoz hasonlított: tele volt kosztümökkel, öltönyökkel, és egyéb ruhákkal; volt még két öltöző, és természetesen smink-fodrász szoba.

Következőnek a hangmérnök fülkéjét néztük meg, ahol hihetetlen mennyiségű kütyü található. A szomszédos “lebonyolító” szobát az ottaniak csak “lebony” – nak nevezik. Itt éppen az egyik bemondónőt kamerázták, aki az aznapi programot ismertette a tévénézőkkel. Ez némi derültséget okozott közöttünk, mivel felül szép pulóver volt rajta, az arcán hibátlan smink, alul pedig egy farmer és papucs – mivel a kamerában csak a felsőteste látszik. A szövegbe két alkalommal is belebotlott, a felvétel csak harmadszorra sikerült. Ezután a Híradó élő adását is megnézhettük. Minden másodpercre pontosan be volt osztva, mindenki figyelt a főszerkesztőre, aki osztogatta a feladatokat. A délelőtti program befejezéseként megnéztük a nagy stúdiót. Egyik felében zajlottak a műsorok, a másik felében pedig a díszletek, kellékek és kamerák álltak. Mindezek után sétálni és ebédelni mentünk. Délután hosszasan beszélgettünk a Duna TV egyik felelős szerkesztőjével, Fiók Évával, a hírszerkesztés módjáról, ennek a műfajnak a jellemzőiről.

Huszthy Viola