Oldal kiválasztása

Tellér Gyula szociológus, közíró, a Fidesz országgyűlési képviselője a médiarendszert elemezve elmondta, kiindulópont a műsorszolgáltató, valamint a mögötte álló, hasznosulni akaró tőke, amelynek célja, hogy még több pénze legyen. Erre a legegyszerűbb módszer, hogy a hirdettetők hirdetéseit jelentős összegekért leközli. A hirdettető szolgáltatásokat, árukat akar értékesíteni, amelyeket ennek érdekben minél kívánatosabbnak akar feltüntetni, termékéhez pozitív életérzést párosítva. A pénz mellett tehát már egyfajta pszichológiai tényező is megjelenik, a megkívántatás. Az előbbiek alapján mindkét fél közös célja, hogy sokan nézzék a csatornát, hiszen a nagy nézettség nagyobb profitot jelent a reklámozónak, és így a csatornának is – mutatott rá. Mint kiemelte, 1995-96-ban, amikor a jelenleg hatályos médiatörvényt kidolgozták, a médiarendszert elkezdték felépíteni, a jogalkotóknak az volt a szándéka, hogy egyrészt az iménti üzleti alapokon működő kereskedelmi, másrészt nem üzleti alapon működő közszolgálati műsorszolgáltatók jöjjenek létre. Utóbbi fő feladatául az információszolgáltatást, a szórakoztatást, a nevelést határozták meg. Ehhez finanszírozási forrást a költségvetés biztosított, többek között az üzembentartási díj szedésével.

Ez a fajta kétágú médiarendszer azon a feltételezésen alapult, hogy a meghatározó eleme a közszolgálati médium lesz, amely a maga igényességével, színvonalával, minőségével vonzáscentrum, mérce lesz a kereskedelmi médiumok számára. Valójában ennek fordítottja történt. A kereskedelmi médiumok a nézettség, és így a minél nagyobb profit érdekében minden eszközt megpróbáltak bevetni. Rájöttek, hogy ingereket kibocsátásával vonzani tudják a nézőket. Mint Tellér Gyula rámutatott, a módszerük, minden morális szabályt valamilyen módon megsérteni a műsorban, ezzel feszültséget, döbbenetérzést, vagy éppen kajánságot váltva ki az emberekből. Az ember ösztönéletének mozgatóit kielégítő tartalmakat közöltek. Állandó témákká váltak így az erőszak, halál, erotika. A filmek középpontjában két oldal közötti küzdelem áll, ám a két fél egyike sem elfogadható morálisan.

A műsorok másik felét a valóság- beszélgető és vitatkozó show-k teszik ki. Ezekben a szereplők nyílt színen veszekednek, egymást vádolják. Bár 12-es korhatár karika ki van téve, koradélután sugározzák őket, amikor a gyermekek többsége a tévé előtt ül. Ha nem ekkor kerülnek adásba, a beharangozó részleteket, csakúgy, mint a korhatáros filmek esetében, ilyenkor láthatjuk. Mint mondta, ezek a műsorok a társadalom azon részére jelentenek veszélyt, amelynek nincs kialakult személyisége, értékítélete, mert ezek a tartalmak náluk beépülnek mindennapjaikba, döntéseikbe. Elfogadható megoldási eszközzé válik számukra az erőszak, a mások életébe való vájkálás. Ezzel a média szerkezetében új elemként megjelenik a függő néző, akinek egyre erősebb ingerekre van szüksége ahhoz, hogy a kívánt feszültségélmény kiváltódjon nála.

Tellér Gyula felhívta a figyelmet az így létrejövő médiaparadoxonra, amelynek lényege, hogy miközben száz-ezermilliárdokat költ a társadalom az új generációk nevelésére, addig a kereskedelmi televíziók mindezt rombolják, miközben a 20-30 milliárdos bevételeikből 2-3 milliárdot fizetnek be az állam számára. Valójában tehát a kockázatmentes ezermilliárdokért cserébe kap az állam biztos jövedelemként 4-6 milliárdot – emelte ki. A médiaszerkezet további elemének nevezte a politikai pártokat, amelyeknek érdeke a média befolyásolása, a médiaértelmiséget, amely részt vesz a kereskedelmi alapú szolgáltatásban, valamint a médiahatóságot, amely szerinte csupán “bágyadt küzdelmet folytat” a törvényben megfogalmazottak betartatásáért. A médiatörvény legnagyobb hibájának nevezte, hogy akiknek be kéne tartatni, azok nem teszik meg. A médiaszabályozás alapkérdése szerinte a médiarendszer társadalomra gyakorolt hatásának szabályozása. Az új törvény alapjául szolgálhatna a sajtótörvény azon mondata, miszerint “tilos olyan tartalmakat közölni, amik a jó ízlést sértik” – tette hozzá.

Scherer Zsolt médiaszakértő elsősorban azzal foglalkozott, hogy a pénzközpontú szemlélet milyen mélyen hatol le a média világába. Mint mondta, leér a helyi médiumokig, addig, ameddig a multinacionális cégek reklámkampányai elérnek. A tulajdonviszonyokat vizsgálva elmondta, a kereskedelemi médiumok döntő része, amelyeken keresztül a nagy cégek reklámkampányai megvalósulnak, külföldi kézben vannak. A hazai reklámpiac főszereplője a két nagy kereskedelmi csatorna, illetve ezek szatellit csatornái. Ezeknél viszont nagyobb reklámbevétel realizálódik, mint amennyit a nézettség alapján várnánk. Aránytalanság áll fenn – mutatott rá. Mint hozzátette, ez alapján úgy tűnik, hogy ahelyett, hogy verseny lenne a kereskedelmi csatornák között, egyfajta kartell-szerű működés látható úgy a reklámpiac, mint a műsorgyártás terén. Rámutatott, Magyarországon egyetlen piaci társaság foglalkozik a nézettség mérésével, amely alapján a multinacionális cégek a reklámra szánt pénzeket elköltik. Ugyanakkor ez a cég üzleti kapcsolatban áll kereskedelmi társaságokkal is. A kereskedelmi televíziók tartalmát ért kritikák kapcsán hangsúlyozta, hibás a csatornák azon megközelítése, miszerint ezek a műsorok ingyen vannak, tehát egyszerűen ne nézze, akinek nem tetszik, hiszen tartós fogyasztási cikkek reklámkampányai jelennek meg rajtuk, amelyek árai a reklámpénzek hatására nőnek. Ezeken keresztül fizetjük meg ezek működését – mondta.

Hasonlóképpen valótlan állításnak nevezte a közízlés kiszolgálásra való hivatkozást, mert valójában ők határozzák meg a nézői szokásokat, azzal, hogy marketing szakemberek segítségével előre megteremtik az igényt egy adott műsorra már annak megjelenése előtt. Legtöbbször költséghatékonyság céljából az anyacégektől megvásárolják kész, külföldön már kipróbált műsorok licencét. Emiatt a hazai szakmai műhelyek, amelyek hungaricumot is elő tudnának állítani, elsorvadnak – mutatott rá, hozzátéve, a kereskedelmi csatornák saját “sztárokat” termelnek ki, ők a műsorok állandó szereplői. Kívülről ide bejutni nem lehet, ez egy zárt kör. Mint kitért rá, a közszolgálati médiumok ezzel szemben a “hatalom markában” vannak, hiszen bár az alaptámogatásukat a törvény szabályozza, a pótlólagos forrásokkal szabadon rendelkezik a kormány, rövid pórázon tartva a csatornákat. A közszolgálati médiumok nézettsége, hallgatottsága nagyon alacsony, egyedül a Magyar Rádió műsorai piacképesek. Emellett itt is a különféle kapcsolatok érvényesülése figyelhető meg, amikor a közszolgálati csatornáknál a külső gyártásba adják ki a műsorok készítését, miközben magas a “házon belüli munkanélküliség” – mondta. A helyi médiumok esetében szerinte az értékes vételkörzetű helyi rádiók felvásárlása folyik. Bár a frekvenciát nem lehet megvenni, a frekvenciát koncessziós szerződéssel működtető céget igen. Ez a helyi médiumok fokozatos elsorvadásához vezet. A hatalom és a média kapcsolatát elemezve elmondta, a jelenlegi kormánypártok és a kereskedelmi médiaelit között anyagi és politikai összefonódások vannak. A kormány a kereskedelmi médiaelit pártján áll, amely cserébe a szócsövévé vált. Arra a kérdésre, hogyan lehetne azt a fajta pénzközpontú szemléletet megállítani, kifejtette, öntudatos civil társadalomra lenne szükség, amely a nyilvánosság fegyverét kihasználva felemeli a szavát ez ellen a gondolkodásmód ellen.

A “Ki keres a végén?” kérdésből kiindulva vizsgálta a média világát Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, médiaszakértő. Ehhez számba vette a “keres” ige értelmező kéziszótár szerinti jelentéseit. Csupán hatodik jelentése az pénzt keres jelentés – mondta. Alapvetően tehát szerinte nem a profit az alapvető kérdés a média helyzete kapcsán, hanem sokkal inkább a tartalom. Mint kitért rá, a közszolgálati médiumokat a politikai akarat hozta létre a huszadik század közepe táján. Amerikában ez nem jött létre, ott csupán kereskedelmi csatornák léteznek. Hangsúlyozta, nem ért egyet a kereskedelmi és közszolgálati médiumok rossz-jó szembeállításával, hiszen – mondta – a minőség nem nézettség, hanem tartalom kérdése. A nézettségi mutatók ugyanis, azt mutatják, amit mutatni akarnak. Minden kapcsolatok kérdése – hangsúlyozta. A hirdetők legtöbbször a bizalmi tőke s a felelősségvállalás alóli kibújás érdekében támaszkodnak mégis a mutatókra. Kétféle modell létezik a médiában és a kereskedelemben egyaránt – mutatott rá. Az egyik minden évben egyre nagyobb összegeket költ a kampányra, ezzel ösztönözve a kereskedőket az áru megvételére, majd ha mégsem lesz sikeres az áru, akkor újjal jelentkezik. A másik kihozza olcsón a termékeket, és csak annak a reklámjára költ, ami egyébként is sikeres. A minőség tehát egyetlen összetevője a sikernek – mondta, a másik a marketing. Elsősorban nem azt kutatják, hogy mit akar a közönség, hanem hogy amit kínálnak, abból melyik tetszik. Az újdonságtól mindig félnek az emberek. Nem létező produktumról ezért nem lehet előre eldönteni, hogy sikeres lesz-e. Merni kell új dolgokkal kísérletezni – mondta, de eredményt szerinte agresszív marketinggel lehet csak elérni. Aki hisz a munkájában és szívós, az tud sikeres lenni. Ahhoz, hogy a média tartalmak megváltozzanak, merni kell jó híreket kihozni, hiszen az emberi természettel alapvetően ellentétes a rossz hírek keresése.

Meszleny László, az ORTT testületi tagja a gyerekek felől közelített a kérdéshez. Mint mondta, bár nem bíznánk gyermekünket egy idegenre, a tévéműsorok révén mégis ezt tesszük, hiszen mások által válogatott filmeket néznek nap mint nap. A szülő pedig nem tud állandóan jelen lenni.  Rámutatott, a probléma az, hogy a műsorok összeállításánál nem a minőség a szempont, hanem az ár. A magyar filmeket drága megvenni, míg az amerikaiakat száz darabos csomagban lehet csak kapni. Ebben körülbelül egyharmad-egyharmad arányban vannak jó, közepes és rossz filmek. Ha azonban egy csatorna megvette a csomagot, akkor már az összes filmet műsorára tűzi. A gyerekeknek szánt műsorok esetében a filmkínálat nagy részét a rajzfilmek teszik ki. Ezek esetében is érvényesül azonban az előbbi tendencia, így csupán 3 százalékuk magyar rajzfilm, a többi európai, japán, kínai, de felénél is többük amerikai.

A megoldás szerinte kezdetben a szülők, később pedig a társadalom által felállított iránytű lenne. Legyenek külön a gyerekeknek szóló részek a tévé újságban, csináljanak iránytűket a szülőknek és a gyerekeknek – mondta. A pedagógusok is részt vehetnének ebben a folyamatban. Hosszú távon pedig szerinte az lehet célravezető, ha teret kapnak a fiatal magyar tehetségek, visszatérhetnek a nemzeti hagyomány a filmek terén. Abban az előadók mindegyike egyetértett, hogy alapvetően a médiahasználat tanításának hiánya az, ami lehetővé teszi egyes műsorok romboló hatását. Megoldást jelenthetne tehát az alapvető szemléletváltás mellett a médiatudatosság és médiahasználat megtanítása már gyermekkortól.

gondola.hu
Fotó: Farkas Boglárka