Budapest, 1938. május 25.: eucharisztikus világkongresszus.
„Ha a kongresszus ajándékait egyházunk és hazánk javára, valamint a saját lelkünk üdvére használjuk fel, akkor sem katolikus hitünk, sem magyarságunk miatt nem kell szégyenkeznünk; akkor befelé és kifelé bátran és büszkén vallhatjuk magunkat katolikusnak és magyarnak” – írja a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus szép kiállítású és gazdag tartalmú emlékkönyvének előszavában Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás.
1938-ban óriási nemzetközi siker volt, hogy a másfél évvel korábban megadott pápai engedély alapján május 25-én ünnepélyes külsőségek közepette megnyílhatott – s tarthatott négy napon át – Budapesten a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus. Nem tanácskozások sorozatára, teológiai tézisek megvitatására kell gondolnunk elsősorban a 19. század második fele óta több-kevesebb rendszerességgel megrendezett kongresszusok kapcsán, hanem egyfajta zarándoklatra, ünneplésre, amelynek az a célja, hogy ismertté váljék Krisztusnak a világban való valóságos jelenléte. Ismertté és életté, keresztények és más vallásúak, hívők és nem hívők számára egyaránt. Ismertté és életté, egyházunk, hazánk és az egész világ számára.
Képesek voltak-e az akkori magyar katolikusok e nemes és evangéliumi cél megvalósítására? Egy emlékezetes, tömegeket mozgató s tömegeket lelkesítő hitvallás és ünneplés megvalósítására mindenképp. Az utolsó békeévben egy békésnek látszó országba Krisztus nevében vendégeket fogadni: igen. Trianon után tizennyolc, az első bécsi döntés előtt egy évvel szeretettel várni az utódállamok képviselőit: igen. Legalább félmillió vidéki ember érkezett a kongresszus napjaira Budapestre, a harminchárom országból fogadott külföldi vendégek száma ötvenezer volt. A kongresszusra delegált pápai legátus Eugenio Pacelli bíboros, államtitkár, a későbbi XII. Pius pápa. Fővédnök Horthy Miklósné, a kormányzó felsége. Főszervező az Actio Catholica. S százötvenezer férfi kiáltotta egy hangon a Hősök terén tartott éjszakai szentségimádáson: „Te vagy Krisztus, az élő Isten fia, a Te országod örök, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” Ami a földi országot illeti, mindazonáltal tény, hogy a budapesti eucharisztikus kongresszus idején Ausztria már az Anschluss állapotában volt – onnan nem is jöhettek zarándokok, miként Hitler tiltása miatt Németországból is alig. Itthon nemzeti és nemzetietlen szocialista erők fenekedtek az országra, mindkettő külföldi támogatással. S tény, hogy Hóman Bálint kultuszminiszter a vigadóbeli ünnepség megnyitójában a Krisztusban való bensőséges hit és a nemzeti öntudat szétbonthatatlan szintézisét a hitet és erkölcsöt tagadó, az egyházat és államot támadó, a társadalmat és a szellemiséget a bomlasztó törekvésekkel állította szembe.
Alig több mint egy évvel a budapesti eucharisztikus világkongresszus után az újpogány náci és az ugyancsak újpogány bolsevik hadsereg – az egyik balról, a másik jobbról – néhány hét különbséggel megtámadta Lengyelországot, majd a kongresszust követő hatodik, a világháború ötödik évében ugyanilyen sorrendben elfoglalták Magyarországot. Veszítettek a lengyelek, veszítettünk mi is, veszített a világ. A mi vereségünk fájdalmát csak növeli, hogy első számú okozóit, miként nemzettársaink százezrei szenvedésének és halálának előidézőit is magunk között kellett megtalálnunk.
S mégis! A budapesti eucharisztikus világkongresszus himnusza, Koudela Géza és Bangha Béla szerzeménye, ma is zeng a templomokban és a szívekben. „Győzelemről énekeljen / Napkelet és Napnyugat, / millió szív összecsengjen, /Magasztalja az Urat! / (…) / Krisztus, kenyér s bor színében, / Úr s király a föld felett, / Forrassz eggyé békességben / Minden népet s nemzetet!” Veszélyes óhaj, veszélyes a megosztás a szembefordítás mestereinek. Nem véletlen, hogy 1938 után – bár Mindszenty bíboros nem sokkal a letartóztatása előtt még Boldogasszony-évet hirdetett, és százezres zarándoklatot vezetett Máriaremetére – 1991-ig kellett várni, hogy II. János Pál pápa első magyarországi lelkipásztori látogatása alkalmából az egész magyarság szempontjából is az eucharisztikus kongresszushoz fogható egyházi ünneplés részesei lehessünk. Azóta, hála Istennek, tehetünk hitvallást stadionban, misszionálhatunk plázában, csatlakozhatunk külföldi és hazai vallásos mozgalmakhoz, imádkozhatunk a világtól elrejtve, s akinek úgy tetszik, fohászkodhat gitárkísérettel, reflektorok fényében kamerák és mikrofonok kereszttüzében is.
Egyházunk és hazánk. Ma eucharisztikus világkongresszus nincs nálunk, de rendeztünk ilyet hazai viszonylatban, tavalyi budapesti városmissziónk pedig európai léptékű volt. Az új és még újabb pogányság azonban – amely persze régi, mint a bűn – változatlanul fenekedik ránk. Hitünkre és magyarságunkra egyaránt. S miként hetven évvel ezelőtt, a legnagyobb veszély most is belül, a szívünk mélyén fenyeget bennünket. A győzelemnek ugyanis, Krisztus győzelmének, mindenekelőtt ott, a szív mélyén kell megtörténnie. Az eucharisztiában valóságosan jelen levő Krisztus ránk bízta magát, rám bízta magát. Rajtam múlik Krisztus, rajtam a magyarság. Ha élek, ha az élő Krisztusból élek, s ha magyar vagyok, az életem egyházam és hazám élete lesz. Ha halott vagyok, veszítünk megint. Ha élek, győzünk, akár templomban énekelem, akár stadionban vagy plázában, s teljes lesz a diadal akkor is, ha – miként Krisztus mondja – bezárt ajtajú szobámban fohászkodom, rejtekben élő Atyámhoz. Millió, tizenötmillió, száz- és ezermillió szív cseng össze akkor is, ott is – ha élek. Ha élünk.
Szikora József, a magyar katolikus újságírók szövetségének elnöke