A delegáció tagja volt Rochlitz Bernadett a MAKÚSZ idei nívó díjasa, Szerdahelyi Csongor a szövetség elnökségi tagja, Gebauer Szabolcs főtitkár és Szikora József elnök, aki a rendezvény első napján előadást tartott hazánk elmúlt tizennyolc évben kialakult politikai, közéleti, egyházi és médiahelyzetéről Szabadság és elkötelezettség címmel.
A MAKÚSZ küldöttség minden kiadását pályázat útján finanszíroztuk.
Az előadás teljes szövege
Szabadság és elkötelezettség
Szeretnék vázlatosan szólni a Kelet-Közép-Európában, kiváltképp pedig a Kárpát-medence országaiban az elmúlt tizennyolc évben kialakult helyzetről. 1990 óta, amikor az úgynevezett „rendszerváltozás” zajlott, viszonylag kevés figyelem irányul erre a térségre, Európa és a világ feltételezi, hogy az átalakulás rendben lezajlott, az orosz megszállók távoztak, a volt szovjet blokk társadalmai és gazdasága parancsszóra megváltozott, azóta pedig minden rendben van. Koránt sincs azonban így!
Nézzük mi történt, elsősorban Magyarországon. Az orosz katonák valóban hazamentek, de Oroszország ma pénzügyi-gazdasági és titkosszolgálati eszközökkel ismét veszélyesen növeli befolyását Európa keleti felében. Az átalakulás nem rendben, hanem többnyire az itt élő polgárok tudta nélkül zajlott, a folyamat semmiképpen sem nevezhető demokratikusnak. A gazdaság átalakult, amennyiben a korábban közel totális állami tulajdon helyett 94 százalék lett a magántulajdon, döntő többségében külföldi magántulajdon, sőt, egyes közszolgáltató vállalatok vonatkozásában a külföldi állami tulajdon aránya. Ez már nem tekinthető az európai hagyományok követésének. Az átalakulás legfőbb nehézsége, hogy a korábbi diktatúra gyakorlói és a szovjet érdekek kiszolgálói teljes mértékben megtarthatták befolyásukat a gazdaságban és a politikában egyaránt. Hamis volna azt állítani, hogy ez a választók akarata szerint történt, a tömegektől ugyanis tudatosan elzárták és elzárják ma is mindazokat az információkat, amelyek birtokában a saját életükről dönthetnének.
A valódi átalakulás hívei, a szocialista diktatúra hatalmasaitól független személyek és szervezetek a mai napig nem tudták áttörni a nyilvánosság érdemi megszólítása elé állított hazugságfalat. Teljes egészében hazugságra épült ugyanis a Kádár-diktatúra, s hazugság az alapja az utódpártok mai hatalomgyakorlásának is. A különbség mindössze annyi, hogy a mai utódok már nem is titkolják, egyenesen hencegnek azzal, hogy „hazudnak este, hazudnak reggel, hazudnak minden hullámhosszon”. Mindezek következtében mára oda jutottunk, hogy az erkölcsi értékvesztés és a gazdasági kilátástalanság súlyosan veszélyezteti a régiót, s azon belül Magyarországot. Magyarország szempontjából növeli a problémát, hogy az ország határain túl jelentős számban, a velünk határos országok mindegyikében élnek magyarok. A számuk összesen közel hárommillió. Az ő személyi és közösségi jogaiknak, a magyar nemzethez való természetes tartozásuknak az elismerése, nem szerepel a velünk szomszédos országok kormányainak a szándékai között. Ellenkezőleg, inkább akadályozni igyekeznek mindezt. E probléma egyházi szempontból sem érdektelen, hiszen a katolikus hit megélése valójában csak abban a nyelvi, kulturális hagyománynak a közegében értelmezhető, amelybe az ember született. (Vagy önként választott.) Az ehhez való jog – az anyanyelven való misézés joga, az egy nemzethez tartozó hívő közösség egy egyházmegyéhez való tartozásának a joga – nem nyert elismerést a Kárpát-medence több országának egyházi gyakorlatában.
Lássuk most a felvetett kérdések néhány vonatkozását a sajtóval kapcsolatban. A szocialista diktatúra agitációs- és propaganda tevékenysége töretlenül folytatódik 1990 óta. Bár név szerint szocialisták maradtak, valójában azonban a kapitalizmust, az úgynevezett piacgazdaságot propagálják. De nem a szociális, nem is a szabályozott piacgazdaságot, hanem olyan struktúrát, amely kizárólag az utódpártok, valamint hazai és külföldi klientúrájuk számára hoz hasznot. Mit tettek a saját szempontjukból sikeres propaganda érdekében? Csak néhány példa. Még 1989-ben (!) privatizálták az azóta is jelentős olvasottsággal bíró megyei napilapokat. Az új, többségében német, kisebb részben angol tulajdonosokkal kötött szerződésben kikötötték, hogy a menedzsment és a szerkesztőség meghatározó tagjai ugyanazok maradjanak, akik a diktatúrában voltak. Ezek aztán természetesen a magukéhoz hasonló szellemű munkatársakat alkalmaztak és ugyanilyen utódokat neveltek. A kilencvenes évek közepe óta példátlan előnyöket biztosítottak két – ugyancsak német tulajdonban levő – kereskedelmi televíziónak, amelyek az ország egész területén ingyen foghatók. Ezek tevékenysége két fő irányban halad.
Egyfelől szolgai módón adorálják az utódpártok képviselőit és szándékait. Másfelől a lehető legundorítóbb módon terjesztik az önzést, a szabadosságot, értéktelenséget, alacsony színvonalat. Üldözik a hagyományokat, sok esetben az egyházat illetve az egyház által képviselt értékeket, tömegek számára hirdetik – sajnos nem sikertelenül –, hogy az élet egyetlen értelme a személyes fogyasztás, emésztés és ürítés, az élvezet. Oda jutottunk, hogy mára a televíziózás és rádiózás mércéjét a gyakorlatban ezek a kereskedelmi csatornák határozzák meg Magyarországon. A közszolgálati médiumok is ezekhez igazodnak, ahelyett, hogy fordítva történne. A keresztény szempontból értékesnek tekinthető eszmények alig-alig, jelenhetnek meg a magyarországi sajtó- és médiafelületeken. (Amennyiben mégis, úgy csak a többitől elkülönített egyházi vagy vallási műsor keretében.) Az egyház és a Magyar Katolikus Újságírók szövetsége – mindkettő egyébként elismert szereplője a magyar táradalomnak és közéletnek – rengeteg erőfeszítést tesz a helyzet javításáért, ám viszonylag kevés eredménnyel.
Vessünk egy pillantást a katolikus újságírás néhány problémájára. Az egyházi sajtóban, médiában dolgozók jövedelme általában alacsonyabb, mint a világi sajtóban dolgozóké. Ez önmagában komoly gond, hiszen nekünk szakmaiságban, minőségben példát kellene adnunk. Ám nehéz ezt az elvárást teljesítenie annak, aki csak nagy nehézségek közepette tudja újságírói munkából eltartani a családját. A profán sajtóban dolgozó katolikus újságíró pedig könnyen kerülhet skizofrén helyzetbe, ha a hitének és a szerkesztősége elvárásainak is meg akar felelni. Jó néhány tabutéma is nehezíti a sajtó, a társadalom és az egyház megszabadulását az 1990 előttről való terhektől. Ilyen például az úgynevezett „ügynökkérdés”. A hatvanas években a Szentszék kiegyezett a Magyarországon diktatúrát gyakorló ateista kormánnyal, ennek keretében legális lehetőséget kapott püspökök kinevezésére, ők pedig papok diszponálására. A legalitással azonban együtt járt, hogy a kinevezés és a diszpozíció feltétele sok esetben a diktatúrával való együttműködést ígérő nyilatkozat aláírása volt. Az együttműködés többnyire más egyházi személyek, egyházi közösségek tevékenységéről való rendszeres vagy alkalmi jelentés volt. Napjainkban két- háromhavonta jelenik meg – kizárólag a profán sajtóban – leleplező cikk, kutatási jelentés arról, hogy ki, kiről, hogyan jelentett a diktatúra hivatalnokainak. Egyelőre azonban nincs esély az ettől való tisztulásra, hiányzik ugyanis a médiafelület, ahol ez a probléma nyíltan kibeszélhető volna.
Ugyancsak alig-alig tárgyalható téma a szexualitás és általában a fiatal korosztály kérdései. Az egyház, miközben helyesen védi az élet, a szerelem, a férfi és nő házasságán alapuló család értékeit, nehezen tud, szerintem nem mer érdemben és őszintén szólni az ezekkel kapcsolatos hétköznapi gondokról. Keveset beszél arról, hogy az emberek, a fiatalok életvezetési gyakorlatában mi helyes és mi nem. A fogyasztás, az élvezetkeresés korunkban tapasztalt dominanciája, az ezzel kapcsolatos problémák is inkább csak az elvek szintjén érintik a sajtót és az egyházi sajtót. (Talán azért, mert ez erősen összefügg a gazdasággal, a politikával.)
Hasonló gond a szakmai szempontok érvényesülése a katolikus médiában. A lelkipásztori, teológiai szempontok elsődlegességére hivatkozva sok esetben háttérbe szorulnak, legalábbis nehezen érvényesülnek az újságírói szakmai szempontok. Holott ezeknek egyáltalán nem kellene szemben állniuk egymással. A kereskedelmi média, a kizárólag haszonelvű sajtó egyre inkább megkérdőjelezi az újságírás évszázadok alatt kialakult szabályait, műfaji, szerkesztési szempontjait. A fő baj ezzel kapcsolatban az, hogy nem hoz a már bevált helyébe vagy mellé valóságos újat, hanem csak dilettantizmust. Példa erre a blogolás. A blogíró ugyanis – de például egy showműsor szereplője is – mindenféle felelősség nélkül írhat, mondhat bármit, nagyszámú közönség számára. Mintaadó szerepet tölt be, mint mondtuk felelősség nélkül. Ezzel szemben az újságíró, szerkesztő felelősséggel tartozik a munkájáért, ám az ezzel kapcsolatos erőfeszítéseket egyre kevésbé ismeri el a médiatulajdonos és a társadalom. A szakmai munka elismerésének a hiánya fenyegeti az egyházi újságírást, médiamunkát is. Terjed e területen az önkéntesség, amelyet sokan az önzetlenség szép megnyilvánulásának tartanak. Más értéke van ennek a médiatulajdonos szempontjából, ugyanis nem fizet érte honoráriumot. De szakmai követelményeket sem támaszt! Ekképpen, a nyilvánvaló jó szándék ellenére, valójában a dilettantizmus, a szakmaiság hiánya nyer teret az ilyen jellegű egyházi média által is.
Szólnunk kell a gondok vázolása mellett a reményre okot adó példákról. A számos ilyen közül megemlítem a budapesti székhelyű, közszolgálati Duna Televízió vallási műsorainak a szerkesztőségét, ahol a hit, a közösség iránti elköteleződés magas szakmaisággal és toleranciával párosul. Szót érdemel, sok más között a Magyar Nemzet című napilap jó néhány munkatársainak hite, elkötelezettsége és szakmai színvonala. Többen közülük a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének illetve testvérszervezetünknek, a Protestáns Újságírók Szövetségének a tagjai. Végül egy tudomásom szerint Európában példátlan médiakezdeményezésről szólok, ez a Magyarország területén ingyen fogható, valamint az interneten hallgatható Magyar Katolikus Rádió. Költségvetésének – sajnos igen alacsony költségvetésének közel kilencven százalékát a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia állja, mint alapító, tulajdonos. Napi huszonnégy órás műsora pedig teljes egészében közszolgálati. A szoros értelemben vett vallási témák a műsoroknak mindössze tíz százalékában jelennek meg. A műsorokban egyaránt helyet kap a család az ifjúság, a gazdaság, kultúra, sport, a politika. Minden téma, ami fontos lehet az elején említett kárpáti régióban élő emberek élete szempontjából. De ez már egy másik beszámoló tárgya lehetne.
Szikora József
The English version
Freedom and commitment
I would like to give an outline of the situation that in the past eighteen years has evolved in Central Eastern Europe and especially in the countries of the Carpat Basin. Since 1990, when the so called system change occurred, relatively little attention has been focused on the region; Europe and the world assume that the transition has been fully completed, the Russian invaders have left, the societies and economies of the Eastern Block countries have changed at once and all has been fine ever since then. This is not at all so! Let’s see what happened in Hungary.
The Soviet soldiers have gone home indeed, but Russia today is again increasingly and dangerously influential in the Eastern part of Europe through financial-economic and secret service-like methods. The transition lacked transparency, the citizens didn’t know what was happening, therefore the process can’t be called democratic. Within the framework of the economic transition the almost total state ownership turned to private property reaching 94% of all national assets, mainly foreign private property, what is more the foreign state ownership in certain companies doing community service is unusually high. The scale of privatization is not in line with European policies.
The principal problem with the transition is that the elite of the communist regime, the servants of the Soviet interests, managed to save their political as well as their economic power. It would be false to state that such changes occurred according to the will of the constituency; by keeping relevant information in secret people were and still are deprived of their right to get the information that would help them to decide about their future. Those who are committed to the real transition, the people and the organizations independent from the potentates of the communist dictatorship up to now couldn’t break through the wall of lies set in before the public. The last long phase of the dictatorship, the so called Kádár-system was established on lies and so is the power of the successor parties. The difference lies only in the fact that the successor parties don’t even deny it any longer, they boast with “having lied night and day, on every wave length”.
Owing to all these the loss of moral values and the economic hopelessness endanger the region and Hungary as a part of it. From the Hungarian point of view the problem is even more complicated because a great number of Hungarians in forms of ethnic minorities are living outside the borders of the present Republic of Hungary in the neighboring countries. It is three million people. The acceptance of their individual and collective rights, and of their natural ties to the Hungarian Nation, is not among the policies of the neighbor countries’ governments. On the contrary, they try to hinder it. This problem is relevant also from the aspect of the Church, since living the Catholic faith is only possible in a cultural-traditional environment that we are born in (or that we freely choose). This right – the right to holy mass in the native language and the right of the Hungarians to belong to one diocese – is not recognized in the Church practice of several neighboring countries.
Let’s see now how the raised questions relate to the press. The agit-prop – the typical propaganda – of the communist dictatorship is going on despite the 1990 changes. The “socialist” label didn’t changed but this time it propagates capitalism, a so called market economy of a kind that is neither social and nor controlled market economy but a structure that brings benefits only to the successor parties and their domestic and foreign clientele.
What did they do to make their propaganda work so well? I list just a few examples. In 1989 (!) they privatized the regional daily newspapers that are still extensively read. The contracts signed with the new – mostly German and partly English – owners secured that the prominent members of the managements and of the editorial board remain the same as formerly in the dictatorship. They of course have employed colleagues with a similar world view and put similar successors to their place. Since the mid 90s they guaranteed unprecedented advantages to two commercial televisions – with German ownership – that broadcast freely in the whole country.
The activity of this kind of media is twofold: on one hand they slavishly adore the people and the policies of the ex-communist party, on the other hand they diffuse selfishness, libertinage, nothingness and low quality in the most disgusting manner.
They persecute the tradition, the Church and the values proclaimed by the Church; they propagate to the masses – unfortunately not without success – that the only meaning of life is individual consumption, digestion, dejection, and pleasure. We reached a point in Hungary where the standards of television and radio channels in practice are set by the commercial media. The non commercial media is aligning with these standards too, whereas it should be the contrary. The events important from the Christian point of view are hardly present in the Hungarian press and media. If they are, nevertheless, it happens separately from the other news, in a religious block. The Church and the Association of the Hungarian Catholic Journalists – both well known actors of the Hungarian society and public life – make a lot of efforts to improve this situation, unfortunately with relatively little success.
Let’s take a look now at the problems of the Catholic journalism. People working with the Catholic press or media earn usually less than those working in the secular media. This is a problem in itself because our duty would be also to give professional and qualitative standards. This is however a difficult goal to reach for in case of those who can hardly finance the daily life of their families out of a journalist’s pay. The Catholic journalists working for the secular media on the other hand can easily find themselves in a schizophrenic situation if they wish to come simultaneously up to the expectations of the faith and of the secular reduction.
There are also quite a few taboos that make it even harder for the society, the press and the Church to liberate themselves of the burden of the times before 1990. Such is for example the so called “agent” question. In the 60s the Holy See agreed to compromise with the atheist government then ruling Hungary; the Vatican received the authority to nominate bishops and thus to dispose of priests. This maneuver on the one hand legalized the Church also in the eyes of the dictatorship, but on the other hand also implied an other serious problem: namely that the nomination or the disposal was bind to signing a declaration of cooperation with the Atheistic Regime. This “cooperation” manifested itself usually in the duty to occasionally or even regularly report on the behavior of other clerics and religious groups. Nowadays every second or third week there is a new article or research findings appearing – only in the secular media – about how somebody reported on somebody else to the bureaucrats of the regime.
It is equally hard to discuss the problems relating to sexuality or in general questions of the young generation. The Church, while correctly defending the values of life, love and family based on marriage between a man and a woman, has a hard time – to my mind the Church is afraid of talking about the daily difficulties relating to these issues. There is little sincere talking about what is good and what is bad in the conduct of life of people or more precisely of youngsters. Problems relating to the consumption and the “hunt for pleasures”- that clearly dominate our times – hardly appear in the press, even in the Catholic press; if they do at all, debates only reach the theoretical level. Perhaps this is so because these problems are strongly connected to economics and politics.
It is a similarly important issue how to ensure the prevalence of professional aspects in the Catholic media. Referring to the primacy of pastoral and theological considerations professionalism is often played down or is left little space; whereas these aspects shouldn’t be in contrast with each other. The commercial media, the exclusively profit oriented press are questioning more and more the rules of traditional journalism evolved through centuries. The main problem with this process is that it doesn’t substitute the former methods with suitable new ones or create anything really valuably new besides it; all it diffuses is dilettantism.
Blogging could be one example. The blogger – or somebody from a reality show – can say anything to the large public without having any responsibility, thus becoming a model without bearing any responsibilities. The journalist and the editor, however, are responsible for their work, even if such efforts are less and less appreciated by the owners of the media and the society. The non-recognition of professional work is a threat to the Catholic press and media too. There are more and more volunteer workers, which is considered to be a sign of growing selflessness; the consideration of the media owner is different: he doesn’t have to pay the salary. And this unfortunately implies also that there are no professional expectations either. Owing to this, despite the obvious goodwill, dilettantism is gaining ground and professionalism is fading from the religious media.
Besides the problems we face I must also mention the positive examples that give us hope. The first in line, among many, is the editorial office of religious programmes of the Budapest seated non-commercial Duna Television, where faith and strong engagement for community spirit meet professionalism and tolerance. It is also to mention the faith, the commitment and the professional level of quite a few journalists writing to the daily paper called Magyar Nemzet. Many of them are members either of the Association of the Hungarian Catholic Journalists or of its sister association, the Association of the Hungarian Protestant Journalists
And finally I shall mention a media initiative that is – as far as I know – unique in Europe: this is the freely broadcasted Hungarian Catholic Radio, also available online. Ninety percent of its budget – unfortunately small as it is – is paid by the Conference of the Catholic Bishops, as founder and owner. It broadcasts programmes twenty four hours a day as a non profit public service. Strictly religious blocks add up only to ten percent of the total broadcasting time, programmes about family, youth, economy, culture, sports and politics are dominant. The Catholic Radio speaks about anything that can be important for the people living in the Carpat Basin. However this should be the theme of another presentation.
Az UCIP rendezvényről itt olvashat bővebben.
makusz.hu
Gebauer Szabolcs