Őszentsége, XVI. Benedek pápa 2009. július 3-án hagyta jóvá azt a dokumentumot, amelyben elismeri Meszlényi Zoltán Lajos esztergomi segédpüspök vértanúságát.
Az 1948 karácsonyán letartóztatott Mindszenty József hercegprímás akadályoztatása miatt az egyházmegye kormányzását Drahos János addigi érseki helynök vette át, az ő halála után, 1950. június 17-én Meszlényi Zoltánt választották meg a feladatra. Az állambiztonsági szervek még 1950 nyarán elhurcolták a helynököt. A sorozatos kínzások és kegyetlen bánásmód következtében Meszlényi Zoltán 1951. március 4-én hunyt el a kistarcsai internálótáborban.
Élete
Meszlényi Zoltán Lajos 1892. január 2-án Hatvanban, sokgyermekes családban született. Gimnáziumi tanulmányait a rimaszombati protestáns főgimnáziumban kezdte, majd néhány évet a fővárosban, a Józsefvárosban tanult, végül kisszeminaristaként az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett. Vaszary Kolos hercegprímás jóvoltából a római Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként 1909. október végétől a Gregoriana Egyetemen hallgatott teológiát. 1912 júliusában filozófia doktorátust szerzett. Az I. világháború miatt 1915-ben Innsbruckba kényszerült, ahol a Leopold-Franzens Egyetemen tanult tovább. Itt a Canisianumban szentelte pappá 1915. október 28-án Franz Egger brixeni herceg-püspök, majd ugyanitt mutatta be első szentmiséjét november 1-jén. 1916. július 21-én szerezte meg teológiai doktorátusát.
Az esztergomi egyházmegyébe visszatérve először Komáromba kapott kápláni kinevezést, de Csernoch János bíboros már alig néhány hónap után, 1916 decemberében a prímási kancellária hivatalába rendelte. Egyre jelentősebb feladatokat bízott rá, így 1917. március 2-án már érseki levéltáros és szertartó lett. Mindeközben folytatta tudományos munkásságát: A főkegyúri jog és a forradalom című műve 1920-ban jelent meg. Ebben az esztendőben kinevezték az Esztergomi Érseki Főszentszék jegyzőjévé, majd december 15-től érseki titkárrá. Főpásztora bizalma töretlen volt iránta, így 1926. január 30-án hercegprímási és érseki titkár lett.
Csernoch János bíboros kíséretében jelen volt XI. Piusz pápa megválasztásán 1922 februárjában, két évvel később egy újabb római zarándoklaton vett részt, 1926 júliusában a chicagói Eucharisztikus Kongresszusra, majd 1927 márciusában, néhány hónappal a főpásztor halála előtt San Remóba utazott.
Tudományos munkássága egész életében fontos szerepet játszott: 1927-ben jelent meg Házassági köteléki perek című műve. 1928. május 2-án a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara bekebelezett hittudorrá választotta fölényes többséggel. 1930. május 23-án tartotta székfoglaló értekezését a Szent István Akadémián A kánonjogi tanulmányok fontossága témában. Emellett 1934. április 1-jétől az Egri Érseki Jogakadémia egyházjogi magántanáraként is működött. 1940-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karára kapott rendkívüli tanári kinevezést, és ugyanebben az évben a Hittanárokat Vizsgáztató Bizottság elnöke lett.
Csernoch Jánost 1927 novemberében Serédi Jusztinián követte az esztergomi érseki székben. Új főpásztora mellett Meszlényi Zoltán egyre jelentősebb egyházi pozíciókat töltött be: 1931-től kanonokként a főkáptalan tagja, 1934 márciusától a Prímási Főszentszék zsinati bírója. 1937-ben XI. Piusz pápa kinevezésével Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, Breyer István győri megyéspüspök és Kriston Endre püspök Sinope címzetes püspökévé szentelte. 1938-ban a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus aktív résztvevője volt. Emellett több egyházilag elismert mozgalmat támogatott, így például a Magyarországi Katolikus Legényegyletek Országos Szövetségének volt elnöke 1939 júliusától.
Püspöki szolgálatát elkötelezetten végezte, a háború utolsó napjaiban, 1945 januárjában a szeminárium pincéjében papokat szentelt. Serédi Jusztinián bíboros halálát követően a hercegprímás végrendeletének ő volt a végrehajtója. Miután Mindszenty József hercegprímást 1948 karácsonyán letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, Drahos Jánost követően a káptalan döntésének megfelelően Meszlényi került a kormányzói posztra, noha a kiépülő kommunista diktatúra mást akart a helyére. „Krisztus hű pásztoraként a hitet és az Egyházunk iránti hűséget nem tagadom soha! Isten engem úgy segéljen!” – ezekkel a szavakkal zárta esküjét Meszlényi Zoltán, esztergomi érseki helynök. Már 1946 szeptemberétől kezdve készültek róla ügynöki jelentések. A székeskáptalan döntését, melyben Meszlényit választották helynöknek, Rákosi Mátyás pártfőtitkár a kormánnyal szembeni ellenséges cselekedetnek minősítette a szerzetesek elhurcolásának körülményei miatt panaszt tevő püspököknek. Meszlényi nem ijedt meg a fenyegetésektől, legfontosabb feladatának a főpásztori feladatok áttekintését és folytatását tartotta. 1950. június 20-án első és egyetlen alkalommal volt jelen a budapesti Központi Papnevelő Intézetben, a püspökkari konferencián. Néhány nappal később, június 29-én, késő délután Esztergomban letartóztatták, majd Kistarcsán tartották fogva. Az érseki helynöknek éjjel-nappal, télen-nyáron nyitva kellett tartania cellája ablakát, őrei szadista módon bántalmazták, gyakran rúgták és bottal ütötték. Sem letartóztatásának tényéről, sem vádemelésről nem jelent meg semmiféle nyilvános híradás. Egy rabtársa visszaemlékezése szerint, amikor halkan kifejezte részvétét a püspöknek, Meszlényi ujját az égre emelve csak annyit mondott: „Ő többet szenvedett.”
Sok szenvedés után 1951. március 4-én a Mosonyi utcai kórházba már a halott főpásztort szállították, majd 10-én temették el. Halálát utólagosan anyakönyvezték 1954 júniusában. 1966. június 22-én hamvait exhumálták a Rákoskeresztúri új köztemetőben, majd az esztergomi bazilikába kerültek földi maradványai. 2004. március 10-én Erdő Péter bíboros indította el boldoggá avatási eljárását. Miután az Esztergom–budapesti Főegyházmegyei Bíróság az ügyet lezárta, az aktákat Szőke János SDB posztulátor személyesen vitte Rómába 2006. január 10-én. 2008. június 11-ére készült el a positio, a végleges összefoglaló dokumentum, amelyet Erdő Péter bíboros díszkötésben adott át a Szentatyának. 2009. január 16-án a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja pozitív és egyhangú nyilatkozatot hozott vértanúságáról. Az előírások szerint ezután héttagú bíborosi bizottság vizsgálta meg az aktákat. Jóváhagyásukat követően XVI. Benedek pápa 2009. július 3-án hagyta jóvá a dokumentumot, amely Meszlényi Zoltán püspök vértanút kanonizálja a boldogok sorában.
A boldoggáavatási eljárás
A boldoggáavatás a szenttéavatási eljárás első része, amelynek végén Isten tiszteletreméltó szolgáját fölveszik a szentek névjegyzékébe.
1170-ben III. Sándor pápa a szenttéavatást a pápa hatáskörébe vonta, módozatát VIII. Orbán pápa (1623–44) határozta meg. Eszerint először a területileg illetékes püspök kivizsgálta, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák, illetve nem részesült-e meg nem engedett tiszteletben. E vizsgálat lezárása után, ha az illető szent híre tartotta magát, tíz év múlva indították el a pápai felülvizsgálatot. Ha a jelölt halála után 50 évvel szentségének híre eleven volt még, s legalább két csoda történt általa, a pápa boldoggá avatta. A boldoggá avatottat egy meghatározott területen (országon vagy szerzetesrenden belül) nyilvánosan tisztelhették (zsolozsmában és szentmisében), de ereklyéit nyilvános tiszteletre nem tehették ki, s templomot nem szentelhettek tiszteletére.
A boldoggá- és szenttéavatás módjában az évszázadok során történtek kisebb változtatások. Legutóbb XVI. Benedek pápa 2007-ben hagyta jóvá és rendelte el a Sanctorum Mater kezdetű instrukció kihirdetését, amely részletekbe menően szabályozza a szenttéavatási eljárások egyházmegyei szakaszának lefolytatását, rámutatva a törvények helyes alkalmazására az egyes fázisokban.
Jelenleg egy „szent” halála után öt év elteltével akár egyetlen hívő is kérheti a halál helye szerint illetékes főpásztort, hogy indítson eljárást az illető életszentségének vagy vértanúságának a kivizsgálására. Ezt az ügy választott képviselőjén, az ún. posztulátoron keresztül teheti meg. Napjainkban az eljárást általában egy testület vagy közösség kezdeményezi.
A főpásztor, mielőtt megindítaná az eljárást, kikéri a környező egyházmegyék püspökeinek véleményét – ez nálunk a püspöki kar egészét jelenti –, és tájékoztatja szándékáról a Szentszéket. Ha ún. „régebbi (történeti) ügyről” van szó, és már nem élnek olyan tanúk, akik hitelt érdemlően nyilatkozhatnának Isten Szolgája életének vagy vértanúságának a részleteiről, akkor tanúkra csak a szentség hírének bizonyítása érdekében van szükség, és történeti források alapján kerül sor az életút vagy a vértanúság vizsgálatára. Az ún. „újabb ügyekben” a tanúvallomásokon keresztül történik ugyanez.
A szenttéavatási ügyek általában vegyes jellegűek, az utolsó éveket, évtizedeket tanúvallomások, a korábbi életszakaszt írott források alapján vizsgálják. A tanúvallomások összegyűjtésére az illetékes főpásztor kinevez egy bíróságot. Ezt megelőzően megvizsgálják Isten Szolgája írásait, hogy a katolikus hittel és erkölccsel megegyeznek-e, valamint történész szakértők is nyilatkoznak a vizsgált személyről az általuk összegyűjtött forrásanyag alapján. Ez egy fontos XX. századi újítás. Amikor összeáll a vizsgálati anyag, hiteles fordítást készítenek róla, általában olasz nyelven, majd a hitelesítést követően az aktákat ünnepélyesen lezárják, lepecsételik és Rómába küldik.
Miután a Szentszék elismerte az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét, több lépcsőben vizsgálják az összegyűlt anyagot. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja fórumai elé egy összegzés, az ún. positio kerül. A történészek kezében ez a positio szürke színű, az utánuk következő teológusok már piros kötésben kapják meg a könyvet. A történészek a dokumentáció teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a hősies erénygyakorlás vagy a vértanúság megvalósulásáról nyilatkoznak. Ezután az anyag a kongregáció bíboros és püspök atyái elé kerül. Az atyák összegző véleményét a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárja, aki – mint egyedüli és legfőbb bíró – meghozza döntését az ügyben. Pozitív pápai döntés után Tiszteletreméltónak hívhatják Isten Szolgáját. Ha vértanúról van szó, akkor nincs szükség csodára a boldoggáavatáshoz, hitvalló esetében viszont ekkor kezdődhet meg egy csoda kivizsgálása. A hősies erénygyakorlást és a vértanúságot csak a boldoggáavatás előtt vizsgálják, utána már nem. Ezt követően egyetlen csodára van még szükség a szenttéavatáshoz, valamint ahhoz, hogy a boldog tisztelete kiteljesedjék.
A XX. század utolsó harmadáig a vatikáni Szent Péter-bazilika volt a boldoggáavatások kizárólagos helyszíne. Itt hirdették ki a pápai döntésről szóló apostoli levelet, majd ezt követően a Te Deum éneklése és harangzúgás közepette tárult fel az új boldog képe. A pápa a délelőtti szertartásokon nem jelent meg, csak délután jött le az Apostoli Palotából, hogy az új boldog ereklyéi előtt imádkozzék. 1971-ben VI. Pál pápa a boldoggáavatásnak is a szenttéavatáshoz hasonló ünnepélyességet adott azáltal, hogy – elsőként a lengyel Maximilian Kolbe atya esetében – személyesen végezte az egyszerűbbé vált boldoggáavatási szertartásokat. Ezt a gyakorlatot folytatta II. János Pál pápa is.
A század végén tehát halványodni látszott a különbség a boldoggá- és a szenttéavatás között, a helyi kultusz pápai engedélyezése és az egész egyházra vonatkozó tisztelet ünnepélyes legfőbb pásztori elrendelése között. Egyre hasonlóbb lett egymáshoz a boldogok és a szentek tisztelete is: ma már alig van látványos különbség az emléknapjaik megünneplésében, a képi ábrázolásaikban és ezek templomi elhelyezésében, ereklyéiknek vagy tárgyi emlékeiknek a tiszteletében.
2005-től XVI. Benedek pápa ezt az elhalványult különbséget ismét érzékelhetővé kívánta tenni legalább az avatások alkalmával, ezért személyesen a boldoggáavatáshoz kapcsolódó hálaadó szentmisén nem vesz részt és apostoli levelének kihirdetésével általában a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának bíboros prefektusát bízza meg.
A boldoggáavatás hivatalos pápai szövege, úgynevezett formulája egyébiránt szó szerint megegyezik azzal, amit II. János Pál pápa élőszóban használt. Benedek pápa a boldoggáavatások régi-új rendjének meghatározásakor ötvözte a több évszázados hagyományokat a XX. századi gyakorlattal: a boldoggáavatást ugyanis nem kizárólag Rómában, hanem az új boldogok szülőföldjén, tiszteletük helyén is kihirdethetik.
Nagy megtiszteltetés ez a helyi egyház számára, és jelzi a Szentatya bizalmát a helyi főpásztor iránt, különösen ha őt magát bízza meg a szertartás lebonyolításával.
Forrás: MKPK, Magyar Kurír