Az idén februárban beszéltem már itt nyelvünk ápolásának egyik igen fontos kérdéséről. Akkor is hamis nyelvi eszközökről beszéltem – az áljelzős szerkezetekről –, most is azokról fogok: a hamis vonatkoztató mondatok némelyikéről. Az idegen hangsúlyozás és a helytelen szóhasználat jelenségei is megérnének néhányszáz húszperces előadást, de én igazán fontosnak a nyelvi romlás folyamatának felmérésében a szerkezeti torzulásokat tartom, mert ezek jelzik a nyelv leglényegesebb jellemzőinek káros változásait. Nem minden nyelvi változás káros, hiszen nyelvi változás nélkül létre sem jöhetett volna anyanyelvünk. Csakis azok a változások károsak, melyek tönkreteszik vagy rongálják a magyar nyelvi gondolkodásmódot.
Sajnos egyetlen húszperces előadásból nem lehet érdemleges hosszúságú időt szánni a magyar nyelvi gondolkodásmód jellemzésére – vagy ha lehet, én alkalmatlan vagyok rá. Ezért most a magyar nyelvi gondolkodásmódot mások gondolatainak segítségével vázolom: művelődéstörténetünk két nagy alakjára hivatkozom.
Egyikük Karácsony Sándor, az ő nevét már februárban felidéztem. Ő anyanyelvünket mellérendelő gondolkodású nyelvként jellemezte – most megismétlem, hogy szerintem ebben nincs teljesen igaza. Abban azonban okvetlenül igaza van, hogy a helyes, tiszta és szép magyar nyelvhasználat valóban akkor él csak alárendeléssel, ha az célszerű. Hogy mikor célszerű alárendelést használni? Erről szól majd az előadás egésze. Karácsony állításáról el kell még mondani, kétségtelen, hogy a tőle kifogásolt alárendelő szerkezetek többsége hamis – affélék is vannak köztük, mint amilyenekről itt szó lesz, de hogy ő voltaképp a hamis alárendelést kárhoztatta – még ha nem nevezte is így –, azt a magyar nyelvtudománynak mind ez ideig nemigen akaródzott észrevenni.
Másik idézendő szellemi nagyságunk pedig Illyés Gyula, ő így jellemezte a magyar nyelvi gondolkodásmódot:
A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint inkább az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is. A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar. Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetnivalójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre. Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi. Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.
Hagyjuk most figyelmen kívül, hogy Illyés végletesen egyszerűsített képet tárt elibénk – lényegében véve bizony igaza van. Ám ha nyelvhasználatunkat a tőle kapott általános jellemzéshez szeretnők igazítani – és különösen igaz ez az idézet utolsó mondatára –, akkor még az ő nyelvhasználata sem mérvadó: magunkra vagyunk utalva.
Törekedjünk hát helyes és világos nyelvi eszközök használatára. A hamisított nyelvi eszközök azonban nem ilyenek, tehát lehetőleg kerülni kell őket. Hogy felismerjük a hamis vonatkoztató mondatokat, ismernünk kell az igaziakat is. Az igazi vonatkoztató mondatok vonatkoztatást tartalmazó „alárendelő összetett” mondatok. Főmondatukban van a vonatkoztatás alapja – tehát amire utalunk, mutatunk, vonatkoztatunk –, mellékmondatukban pedig a vonatkozó – amivel utalunk, mutatunk, vonatkoztatunk a vonatkoztatás alapjára. Például vegyük Illyés iménti gondolatának egyik mondatát, de előbb nyessük ki szerkezetéből a német nyelvi hatás dudorját és igazítsuk meg, már csak azért is, hogy egy kicsit kiteljesíthessem a magyar nyelvi gondolkodásmód igencsak vázlatosra sikeredett jellemzését.
Először lefordítom a kiválasztott mondatot németre
Es gibt Sprachen, die nicht so sehr zum Sinne als vielmehr zu den Gefühlen reden wollen.
Visszafordításakor helyesbítem:
Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez akarnak szólni, mintannál inkább az érzelmekhez akarnak szólni.
Vannak nyelvek, melyek nem is az észhez akarnak szólni, annál inkább (akarnak) az érzelmekhez.
Vannak nyelvek, melyek a mienknél kevésbé akarnak az észhez szólni, annál inkább (akarnak) az érzelmekhez.
Magyarázat:
1. A német mellékmondati szórendben a mondat legvégére kerül az állítmány. Előtte több állítmányi bővítménycsoportot is felsorakoztathat.
2. A magyar nyelv hagyományos kifejezésmódjában viszont az állítmányt egyetlen bővítménycsoport kíséri – ha van második bővítménycsoportja is, az átkerül egy mellérendelő mondatba, de ott már az állítmányt nem ismételjük meg okvetlenül, mert még emlékezünk rá az előző mondatból.
3. A magyar nem jellemez viszonyítási pont nélkül.
4. Mindez a magyar nyelv természetéből, azaz gondolkodásmódjából következik.
A vonatkoztatás alapja az első mondat alanya: ez a nyelv főnév többes számú alakja, rá vonatkozik a második mondat (hagyományosan megnevezve: a mellékmondat) és a harmadik – az szintén az első alá és a második mellé van rendelve. Ez tehát szabályos vonatkoztató mondat, nézzük meg, hogy miért. Azt már tudjuk, hogy a vonatkoztató mondat az „alárendelő összetett mondat” fogalmába tartozik. Most meg kell határoznunk, hogy mit értünk alárendelő összetett mondaton, és ezzel elérkeztünk a mai előadás legkényesebb pontjához. Azt állítom, hogy az alárendelő mondatok nem összetett mondatok. Amit nyelvtudományunk ilyen mondatnak nevez, az valójában nem összetett mondat, hanem egy kellőképp szétbontott, tagolt szerkezetűvé alakított, de bonyolult mondanivalójú „egyszerű” mondat: olyan két vagy több tagmondatra bontott mondat, melynek tartalma általában csak nehézkesen vagy igen körülményesen lenne megfogalmazható egyetlen mondatban. Ezért hát jól meghatározható szabályok szerint szétbontjuk ezt a mondandót tagmondatokra. Ha szétbontottunk, akkor össze is kell tudnunk rakni. Ezért hát mindig megfogalmazhatjuk a szétbontott mondat logikai helyettesítőjét – azaz a szétbontott mondat közlendőjét – egyetlen mondatban is – de: az alárendelő mondat logikai helyettesítőjén ne keressük a nyelvhelyességet, a stílus szépségét, illetve ne kívánjuk azt, hogy könnyen meg lehessen érteni, hiszen éppen azért nem egyetlen mondatban fejeztük ki közlendőnket, mert úgy többnyire lehetetlen lett volna megfogalmazni helyesen, szépen, illetve könnyen érthető módon.
Nézzük például az iménti példamondatunkat egyetlen mondatba összevonva, és ezzel máris válaszolunk arra a kérdésre, hogy miért valódi vonatkoztató mondat az Illyéstől idézett, majd átalakított példa:
Szétbontva: Vannak nyelvek, melyek a mienknél kevésbé akarnak az észhez szólni, annál inkább (akarnak) az érzelmekhez.
Egyesítve: Vannak a mienknél kevésbé az észhez, annál inkább az érzelmekhez szólni akaró nyelvek.
Azért az, mert a szétbontott alak neki szánt és valóságos értelme is megegyezik összevont alakjáéval. Hamarosan látjuk, hogy a hamis vonatkoztató mondatnak szánt jelentés sohasem egyezik összevont alakjának értelmével.
Ezt a tagolt mondatot viszonylag könnyű volt összevonni, összevont alakjának értelmét sem sokkal nehezebb megérteni első látásra vagy hallásra, mint szétbontó alakjáét, legalábbis gyakorlott olvasónak nem. De nézzünk egy ennél nehezebb példát is.
Azt az állítást, hogy az alárendelő mondat voltaképp szétbontott egyszerű mondat, azzal lehet legegyszerűbben igazolni, hogy mindig megfogalmazhatjuk a szétbontott mondat logikai helyettesítőjét – azaz a szétbontott mondat közlendőjét – egyetlen mondatban is.
Az az alárendelő mondat szétbontott egyszerű mondat mivoltáról szóló állítást a szétbontott mondat logikai helyettesítőjének – azaz a szétbontott mondat közlendőjének – mindig egyetlen mondatban való megfogalmazásával lehet legegyszerűbben igazolni.
Látjuk, érzékeljük, hogy ez az összevont alak lényegesen nehezebben érthető, mint a szétbontott, és szerkezetében olyan nyelvi eszköz is van, amilyent a mi nyelvünk egyáltalán nem használ. Miről ismerszik meg az igazi alárendelő mondat? Mielőtt ezt a kérdést megvizsgálnám, megint azt kell mondanom, amit februárban a jelzőkről mondtam. Akkor azt állítottam, hogy a jelzőkről nem tanították meg nekünk a legfontosabb tudnivalót: azt, hogy a jelzők jelentése nem önmagukból fakad, hanem a többi jelzőből létrejött viszonyítási rendszerből származik. Ha az értekező nyelvben egy „jelző” jelentése mögül elmarad ez a viszonyítási rendszer, akkor az a „jelző” hamis. (Innen nézve nincs különbség a kijelölő és a minőségjelző között.)
Most megint hasonlót kell mondanom. Az alárendelő mondatról nem tanították meg nekünk a legfontosabb tudnivalót. Azt, hogy legegyszerűbb esete voltaképp egy elsőfokú függvény. Arról ismerszik meg, hogy a főmondata a mellékmondatának logikai függvénye. Ha ez a feltétel valamely alárendelőnek látszó mondatra nézvést nem teljesül, akkor a kérdéses mondat nem alárendelő mondat, hanem nyelvlogikai hamisítvány. Ezen a ponton megint ütközünk az akadémiai nyelvtudomány mai álláspontjával, mert aszerint van olyan alárendelő mondat is, melynek mellékmondata, úgymond, „nem korlátozza” a főmondat értelmét.
Most nézzük meg egy példán, hogyan keletkezik az a nyelvlogikai viszony, melyről azt mondtam, hogy azonos az elsőfokú függvényével. Úgy, hogy az egyetlen mondatban csak túlságosan nehézkesen, nehezen megérthető módon megfogalmazható mondandó szétbontásához a benne meglevő nyelvtani viszonyok közül egyet vagy néhányat kapocsként használunk. Ez a kapocs köti, illetve ezek a kapcsok kötik össze a bontás nyomán keletkezett mondatszerkezet tagmondatait. (Nézzük meg ezt az iménti példán – vastagon jelölve a kapocsként használt nyelvtani viszony.) Ezt tanították is nekünk, csak nem így fogalmazták meg. Azt mondták, hogy az alárendelő „összetett” mondat mellékmondata a főmondatból hiányzó mondatrészt fejez ki teljes mondatként. Ez a meghatározás nem egészen pontos, és nem is alkalmazható minden esetre – többet erről idő híján nem mondhatok.
Most, hogy már tudjuk, milyenek a valódi alárendelő mondatok, lássunk végre néhány hamisat is, hiszen már kezdettől fogva róluk akarok beszélni. Remélem, hogy már önök is türelmetlenül várják őket. Volt egy Halász Gyula nevű nyelvművelő nyelvészünk, („az imént említett” Illyés Gyula is magasztalta őt a maga módján), az ő egyik példamondatával kezdjük. Azért azzal, mert nemrég egyik rangos akadémiai nyelvészünk egyik könyvében ezt a mondatot védelmébe vette, Halász Gyulát pedig olyan nyelvésznek minősítette, aki a saját nyelvi ízlését akarta volna rátukmálni olvasójára.
Megállást intett a kocsinak, amely fékezett.
Halász Gyula azért tartotta ezt a mondatot rossznak, mert a „mellékmondatának” (a második tagmondatának) cselekménye a „főmondati” cselekménynél később történik meg. Holott először inteni kellett a kocsinak, és csak utána fékezhetett. Úgy vélte, hogy csakis azok az alárendelő mondatok lehetnek helyesek, melyeknek a mellékmondatuk a főmondati cselekménynél korábban megtörtént cselekményt fogalmaz meg. Ám ebben tévedett. Ugyanis a mellékmondat a főmondatnak nem időbeli előzménye, hanem „csupán” logikai. Kétségtelen, hogy ez a viszony leggyakrabban időbeli viszonyként jelenik meg – valószínűleg ezt tévesztette meg Halász Gyulát –, de ez minket már nem téveszthet meg. A következő példamondattal azt igazoljuk, hogy a mellékmondati cselekmény nem kell, hogy megelőzze a főmondatit.
Hetek óta várok egy szerelőt, aki (majd) megjavítja a számítógépemet.
Halász Gyula tehát tévedett, de tévedése nem mérhető össze azon nyelvészekével, akik szerint a tőle kifogásolt példamondat hibátlan, és az ilyen mondatok – szó szerint idézem É. Kiss Katalin egyetemi tanárt – „nem sértenek semmiféle ismert nyelvtani szabályt, elvet, legfeljebb egyesek egyéni ízlését.” Most tehát az igazság kiderítésének kedvéért térjünk vissza a szóban forgó példamondatra.
Ez a mondat nem alárendelő mondat, bármennyire annak látszik is. Hamis mondat mivoltát minden ellenérvet megsemmisítő módon a „főmondat” és a „mellékmondat” logikai viszonyának elemzéséből lehet kideríteni. A tagmondatai közötti logikai előzmény–következmény-viszony éppen a közlendőnk ellenkezőjét kifejező alárendelő mondat tagmondatai között levő viszonynak felel meg. Ennek bizonyítására összevonom az „összetett mondatot” egyetlen mondattá, ez egyszersmind az „összetett mondat” logikai helyettesítő képe is:
Megállást intett a kocsinak, amely fékezett. –>
Megállást intett a fékező kocsinak.
Példamondatunk jelzői mondatnak látszik, hiszen „mellékmondata” a „főmondatba” olvasztva jelzővé vált. Ám így az is jól látszik, hogy ez a jelző teljesen értelmetlen, hiszen az intés a mondat szerint eleve egy fékező kocsinak szólt, a mondat közlendője pedig aligha lehetett más, mint hogy a fékezés az intés következménye volt. Ezt a közlendőt pedig – és ebben igaza volt Halász Gyulának – valóban mellérendelő mondattal lehet csak kifejezni.
Megállást intett a kocsinak, amely fékezett.
Megállást intett a kocsinak, az pedig / és az / erre az fékezett.
Nézzünk meg még néhány hasonló fajtájú hamis vonatkoztató mondatot.
Elsőnek az „MR1 Kossuth” elnevezésű, magyarnak csak igen nehezen nevezhető nevű rádió hírműsorából idézek egy mondatot:
„Rosszul lett az a 27 éves nő, aki a velencefürdői szabad strandon belefulladt a vízbe”.
Mit mondana erre a Jereváni Rádió? (Azért hivatkozom erre az adóra, mert ennek hibátlanul hangzik a neve magyarul.) Hogy a hír így igaz, csak egészen másképp. Mert nem az a nő lett rosszul, aki belefulladt a vízbe, hanem az a nő fulladt bele a vízbe, aki rosszul lett.
Vonjuk össze ezt is egyetlen mondatba, mert logikai helyettesítőjén még jobban látszik a mondat értelmetlensége:
Rosszul lett a velencei szabad strandon vízbefulladt 27 éves nő.
Most igazítsuk a példamondatot a jereváni rádió észrevételéhez:
Belefulladt a vízbe az a 27 éves nő, aki a velencefürdői szabad strandon rosszul lett.
Nézzük, hogy mit csináltunk itt. Felcseréltük a példamondat „főmondatának” és „mellékmondatának” állítmányát. Ezzel helyreállítottuk a hamis alárendelő mondat logikai viszonyát, és valódi alárendelő mondattá alakítottuk. Előzménnyé változtattuk az eredeti mondat következményét, és következménnyé az előzményét. Ezzel egyszersmind igazoltuk, hogy az eredeti példamondat hamis. Azért, mert tagmondatainak állítása ütközik a tagmondatok közti logikai viszonnyal. Ez az ütközés megszűnt a tagmondatok állítmányának megcserélésével. Így a mondatunk már valódi alárendelő mondat, csak épp a fordítottját mondja annak, amit a példamondat eredeti alakja mondani akart. Azt a mondandót pedig úgy önthetjük megfelelő formába, ha az ütközést másképp szüntetjük meg: az állítmányokat a helyükön hagyjuk és mellérendelő szerkezetbe foglaljuk őket:
Rosszul lett a velencei szabad strandon egy 27 éves nő, és a vízbe fulladt.
Mit látunk? Azt, hogy a valódi alárendelő mondattá alakított példamondatban kifejezett előzmény/következmény-viszony megegyezik a mellérendelő mondat előzmény/következmény-viszonyával.
Előzmény: rosszul lett,
Következmény: belefulladt.
Már csak felsorolok néhány hamis alárendelő mondatot, hogy érzékeltessem, mekkora kiterjedésű nyelvi jelenségről beszélek.
Holnap lezárják a forgalom elől a Margit hidat, ahol villamos pályafelújítási munkákat fognak végezni. […ugyanis felújítják a villamos pályáját]
Ma változékony lesz hazánk időjárása, de esőre csak az észak-nyugati területeken lehet számítani, ahol időnként elborul az ég, zápor és zivatar, sőt jégeső is lehetséges. […ott időnként elborul stb.]
A magát a kordonhoz láncoló Gonda Lászlót és Molnár Tamást elszállították a rendőrök, akik ezután a Kossuth téren elkezdték oszlatni a tömeget. [Hírtv]
Gonda László és Molnár Tamás a kordonhoz láncolta magát, őket elszállította a rendőrség, ez után a rendőrök a Kossuth téren elkezdték oszlatni a tömeget.
Honnan származnak az efféle mondatok? Karácsony Sándor már a múlt század közepén megmondta: fordításnyelvből. Szórványosan előfordultak már a középkorban is, elsősorban latin nyelvi hatásra. De tömegessé csak most vált a használatuk, már angol nyelvi hatásra. Az angol nyelvben van egy sajátságos mondatfajta, az angol nyelvtanban nonrestrictive clauses-nek nevezik (nem kijelölő vagy nem korlátozó értelmű tagmondatnak). Ez valójában mondatpárja mellé rendelt mondat, angolul egyenértékű a mellérendelő mondattal, mégis alárendelő formára van húzva. Ezt egy itthoni angol nyelvtan 1957-ben még viszonylag pontosan tudta:
Vannak olyan jelzői mellékmondatok (mármint az angol nyelvben), amelyek azt a szót, amelyre vonatkoznak, nem határozzák meg közelebbről, tehát tartalmilag nem nélkülözhetetlen kiegészítői a főmondatnak. I gave him a good novel, wich he read. (Kapcsolt főmondattal is szerkeszthetjük: and he read it.). (Kónya – Országh, 1957)
A mi angol nyelvészeink azonban nem igyekeztek a magyar nyelvet megóvni az efféle szerkezeti anglicizmusoktól, hiszen ha akarták volna, akkor megtanították volna az angol-szakos hallgatóknak és minden nyelvvizsgázónak, hogy a nem kijelölő értelmű angol mondatokat mellérendelő mondatként kell magyarra fordítani. És aki mégis alárendelő formát használva fordította őket, azt meg kellett volna buktatniok. De sajnos nem buktatták meg, hanem kineveltek több ezer olyan fordítót, újságírót, lektort, aki milliószámra gyártja ezt a szerkezeti anglicizmust (eredetileg latinizmust). Egyikük, Nádasdy Ádám, lendületesen elmagyarázza nekünk – akadémiai segítséggel, országos nyilvánosságot kapva, sőt ünnepelve –, milyen ostobaság is azt hinni, hogy a nyelv elromolhat.
De leíró nyelvészeink sem igyekeztek a magyar nyelvet megóvni az efféle szerkezeti anglicizmusoktól, hiszen ha meg akarták volna, akkor nem másolták volna át – szolgák módjára – a magyar leíró nyelvtanba ezt a sajátos angol nyelvtani fogalmat, hanem immár évtizedek óta tanították volna tanárok, szerkesztők, írók, fordítók, lektorok stb. nemzedékeinek, hogy ezek az indeoeurópai mondatszerkezetek a magyar nyelvbe tükrözve bizony hamis alárendelő mondatok. És ha tanították volna, akkor talán ma nem ontaná úgy őket a műsorszórás, mint az amerikai jegybank a fedezet nélküli dollárt.
A magyar leíró nyelvtan egyelőre nem pontosan ugyanolyan mondatokat nevez „nem korlátozó, nem kijelölő értelműnek”, mint az angol nyelvtan. Ez azonban sajnos nem valamiféle rátartiságra vagy független gondolkodásra vall, hanem leginkább következetlenségre. Angolra fordítva az itt elemzett hamis vontakoztató mondatok mindegyike tökéletesen megfelel a „nonrescrictive clauses” fogalmába sorolt angol mondatoknak. Mindazonáltal a magyar nyelvtanokban „nem korlátozó értelmű vonatkozó” mondatnak nevezett példamondatok mindegyikéről be lehet bizonyítani, hogy hamis alárendelő mondat. Erre azonban már nem maradt időm, ezért éppen csak belecsípek. Kivetítve látják a Keszler-féle egyetemi leíró nyelvtankönyv egyik példamondatát és helyes megoldását.
Ajtósi Zoli, aki rendkívül jó matematikus volt, az osztály meglepetésére jogásznak ment. (Hamis alárendelő mondat.)
Ajtósi Zoli rendkívül jó matematikus volt, az osztály meglepetésére mégis jogásznak ment. (Mellérendelő összetett mondat.)
Összefoglalva mai mondandómat:
A vonatkoztató mondatok alárendelő mondatok. Mellékmondatuk a főmondatuk egyik mondatrészére, a vonatkoztatás alapjára vonatkozik. Az alárendelő mondatok nem összetett mondatok, hanem szétbontott, tagolt szerkezetűvé alakított egyszerű mondatok. Valódinak csakis azokat az alárendelő mondatot tekinthetjük, melyeknek mellékmondatuk logikailag meghatározza a főmondatot. Ha egy vonatkoztató mondat ennek a feltételnek nem felel meg, hiába látszik, alárendelő mondatnak, nem az, hanem mondathamisítvány. A helyes, egyértelmű és tiszta magyar beszédben nincs helyük a hamis alárendelő mondatoknak.
Köszönöm a figyelmüket.
Maleczki József