Oldal kiválasztása

P. Mártáról annyit érdemes tudni elöljáróban (ami a könyvből is kiderül), hogy a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia / Egyetem főiskolai karán tanult teológiát, ahol Dr. Nyíri Tamás, Dr. Vanyó László, illetve Tarjányi Béla professzor urak tették rá a legnagyobb hatást.  Mindenképp meg kell jegyeznem, hogy rendkívül racionális (teológiában analitikusan elemző) következetes és szigorú, ugyanakkor igazságos, szeretetteljes és nagylelkű. Mély. Úgy vezeti a csoport tagjait, hogy teljes mértékben meghagyja a szabad akaratukat, és az úton egyre jobban megtalálja mindenki saját magát, és Istenben igazi egyéniség lesz. A jelmondata az, hogy elvisz a forrásig, de utána már neked kell innod. Tizenkét év óta a mai napig nem untam meg rácsodálkozni mély, tiszta hitére, alázatára Isten felé. Az ő hitében benne van az örökös nyitottsággal párosult alapos és racionális tudás, illetve mindenféle lélekölő bigottság elvetése.  Alapvetően egy nyitott és pozitív ember, aki tele van lendülettel, kineveti a világ álértékeit, ugyanakkor gyakorlatias. 

Nyitottságára jellemző, hogy mindent megmutat, illetve elemez, elemeztet velünk: volt amikor buddhista púdzsába, volt amikor  a magyarországi iszlám közösség egyik vezetőjéhez vitte el a hittan csoportot.  Nem csak azért katolikus, mert annak nevelték, hanem mert belsőleg az, nem tud más lenni. Nála (Benne) Isten, a Biblia, a mise, az átváltoztatás, a lelki fejlődés, gyónás vagy bűnök mind-mind valódi élettel, spirituális mélységgel telnek meg. Rájöttünk a tanítása során, hogy mindennek nagyon komoly tétje van.  Ezért autentikus a számunkra. A könyvet is azért írta meg, mert valóban mer gondolkodni, semmilyen tekintélytől nem tart, kivéve természetesen Istent. És azt valamennyien tudjuk, hogy van mit átgondolni, és talán az utolsó utáni pillanatban még nem késő végre komolyan átgondolnunk létünk értelmét, lényegét. És nem csak arról van szó, hogy a  könyv  felforgat mindent (persze azt is megteszi és ilyen értelemben botránynak vehető, ahogy Jézus is az volt a saját korában),  hanem a tollán keresztül újra elkezd dobogni annak a kétezer éves hagyománynak a szíve, ami a mai ember számára mára dermedt hullává vált. Kiderül, hogy mindez nagyon is jelenvaló, csak mi fordítottuk el tőle a fülünket, de ettől még –ha nem is akarunk róla tudomást venni— kihat az életünkre, mércéje annak és halálunk után (de lehet, hogy már jelen életünk során is) számon kérik rajtunk.  P. Mártáról még fontos megjegyeznem, hogy huszonöt éve ingyen tanít, lelki segítséget ad, s ha kell, Isten erejével gyógyít.

A csoport, amelyet vezet,  egy általános iskolai katolikus hittancsoportból nőtte ki magát. Persze azóta többen csatlakoztak hozzá, de volt olyan is, aki különböző okokból (többnyire nem bírtak az egójukkal megbirkózni) elmentek. Mára harmincketten vagyunk, mindenki felnőtt, dolgozik, többségének családja is van. Jogos a kérdés, hogy miért találkozunk –a vasárnapi miséket leszámítva is— hetente háromszor már több mint húsz éve (a legrégebbi hittanosokat tekintve), mit tud adni ez még –ennyi idő után—a számunkra? Van egy egyszerű válasz és van egy sokkal összetettebb. Az egyszerű válasz az, hogy a csoportot Isten vezeti, és –mivel— az Ő tudása kimeríthetetlen, így a halálunkig tudunk tanulni. Minél jobban tisztul a lelkünk, annál többet, annál mélyebben tud Őfelsége tanítani, és annál „szomjasabbak” vagyunk.  De nemcsak a tudásunk növekszik, hanem a szeretetünk is Isten és embertársaink iránt. Több mint tíz éve járunk kórházba haldoklókhoz, illetve korrepetálunk ingyen szegényebb diákokat különböző tantárgyakból. Mindehhez az a lelkiség ad erőt, amire Ő (Isten) nevelt minket.  Külső ember jogosan teheti fel azt a kérdést, hogy Isten milyen módon vezet minket, hogyan lehetséges ez egyáltalán? Ezt nem lehet ilyen egyszerűen megfogalmazni, ez már az összetett válasz része, ami pedig maga a logikusan felépített, ámbár nagyon nehéz tartalommal bíró könyv.

P. Márta úgy jellemzi az előszóban a könyvet, hogy „tankönyv jellegű” írás. Igen, talán a legpontosabb besorolása a misztikus tankönyv.  Ha egy nagyobb hagyományfolyamba próbáljuk meg elhelyezni, akkor elsősorban (a könyv ezt egy külön fejezetben tárgyalja is) Priscillianushoz, Platónhoz, Eckhart mesterhez, Nicolaus Cusanushoz, Órigenészhez, Prohászka Ottokárhoz, Plótinoszhoz, illetve – és elsősorban— Avilai Szent Terézhez köthető.  Persze a legtöbb  filosznak egy ez világos gondolkodásbeli vonalat jelöl, amelyről már számtalan könyvet írtak. Ez azonban nem magyarázza, értelmezi az előző évszázadok termését, hanem folytatja azt. Ebből a könyvből fény derülhet arra, hogy volt lehetséges az, hogy Órigenész keresztényként hitte a preegzisztenciát. A könyvnek –ahogy utaltam rá—nem az volt a célja, hogy korábbi szerzők gondolatait újragondolja. Az elmélkedések (szemlélődésnek is nevezik, de röviden annak a lehetősége, módszere, hogy saját szubjektumunk, elfogultságaink legkritikusabb megszűrésével meghalljuk Isten szavát, akaratát)  során –ami a könyv alapját adják—  rengeteg tudást kapott P. Márta, illetve a csoport Istentől,  és mindig rácsodálkoztunk, amikor ugyanezt a tudást más gondolkodónál is megtaláltuk.  Így állt össze a fent említett gondolkodásbeli „vonal”. A legegyszerűbben ez talán úgy  fogalmazható meg, hogy a fentebb felsorolt alkotók ugyanabból a fényudvarból táplálkoztak, rokonai egymásnak, és mi is ugyanezt a forrást találtuk meg. Közös az eredőnk.  P. Márta jegyezte meg az egyik hittan órán (ami kifejezésnél arra kérem a kedves olvasót, hogy semmiképp egy mai átlagos hittan órára gondoljon) ,  hogy Isten az embereknek sokszor azonos struktúrában tanít. Azonos “angyali lények” vigyáznak rá, hasonlóképpen közlik a tudást. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem rendkívül variábilis (amire mi is mindig hétről-hétre rácsodálkozunk, illetve gyakran évek múlva értjük meg, hogy akkor azt miért kérte tőlünk stb.), de mégis –emberi ésszel legalábbis úgy tűnik—  hogy van egyfajta univerzális rendszeresség. 

P. Márta többször megjegyezte, hogy magát „Isten írnokának” tekinti. Hogy miért pont neki „diktál” Isten, miért neki adta ezt a tudást? A válasz egyszerű, azért, mert neki volt füle és bátorsága ahhoz, hogy meghallja Isten szavát. (Ha belegondolok, hogy a „meghall” igénket csak egy betű választja el a „meghal” szavunktól, akkor már talán érthető is, hogy az igazi halláshoz meg kell halni.  Aki amilyen mértékben adja át magát Istennek, hal meg a világnak, olyan mértékben fog hallani. Persze ezt utóbbi aligha új gondolat, mégse gyakoroljuk.)  Nem egyszer mondta hittan órán, hogy nagyon szívesen átadná valaki olyannak a csoport irányítását, aki magasabb szinten áll, mint ő.  Ezt nem alázatlanságból, hanem a gyakran szinte emberi erőt meghaladó koncentrációt igénylő felelősségének tudatából mondta (hogy mindig mindent mérlegelve jól döntsön minden pillanatban), mert a lelkek vezetés –nagyon mélyen megértette—nagyon nagy (talán a legnagyobb) felelősség itt a Földön. Élő embert nem talált senkit (sajnos inkább az emberi silányságot tapasztaltuk meg sokszor), viszont amikor elmentünk Montichiariba, akkor magunkkal hoztuk Szűzanyát, amikor elmentünk Avilába, velünk jött Szent Teréz, amikor elmentünk San Giovanni Rotondóba, akkor hazajött velünk Pio atya, és végül –idén—amikor elmentünk Torinóba a Lepel elé,  akkor a Lepel is, Jézus is velünk jött Magyarországra.  De talán fordítva helyesebb, mi jöttünk Vele haza.  Mondtam P. Mártának, hogy írja meg a könyv folytatását, van olyan rész, amit még jobban elemezhetne, illetve azóta újabb tudással, feladattal gazdagodott. Nem szerénységből jegyzem ide (inkább talán az olvasó kedvéért), de sosem fogom azt a tudást birtokolni, amit P. Márta tud. Azt viszont magam is érzékelem a hittan órákon szerzett P. Mártánál jóval szerényebb tapasztalat alapján (és amire P. Márta a könyvben ki is tér részletesen), hogy bizonyos tudást már nem lehet közölni. Az elmélkedések során olyan megértések vannak, amelyek a lélekben történnek meg, nem a szavak szintjén, gyakorlatilag elmondhatatlanok. Az érti meg, aki maga is átélte. A könyv azon a határon van, hogy próbál elmondani minden a legnagyobb szeretettel, pontossággal és odafigyeléssel (ahogy Isten is mondta P. Mártának) olyasmiről, ami sokszor nagyon nehezen megfogalmazható, megragadható a magyar nyelvvel. Nem véletlen, hogy a pontosság miatt új szavakat is alkotott a szerző (persze alapos lábjegyzeteléssel).  És végül egy utolsó megjegyzés a szerzőhöz:  soha senki nem mondta még számomra olyan autentikusan  hogy „Nem tudok semmit.”, bár inkább többes számban szokta mondani: „Nem tudunk semmit.”  Azt gondolom, hogy ezt a mondatát igazán még nem is értem.  Gondolom Szókratész értené.

A könyv rövid történet annyi, hogy volt egy hittan csoport, amely Isten vezetésével és Pável Márta irányításával majd huszonöt éven át egyre jobban hatolt át az egeken, egyre nagyobb tudás, misztikus tapasztalat összegződött nála (és itt elsősorban a szerzőre gondolok, mert messze ő értett meg a legtöbbet az útból, ő a legtudatosabb, illetve –és ami a legfontosabb— ő az, akihez Isten szól) , benne, de nem merte (mertük) közölni, mert féltek attól, hogy nem értik meg, félreértik őket stb. Végül Isten ráparancsolt P. Mártára, hogy az itt összegyűjtött tudást írja meg, adja közre, mert ez a tudás nem csak az övé, nem csak a csoporté, hanem mindenkié. Azé, akinek füle van.  Ez a cím is.
A könyv stílusa misztikus szubjektív, amelybe helyenként enyhe humor, önirónia, illetve az elmélkedések szövegein keresztül gyönyörű líraiság vegyül. Váltakoznak benne a mély, filozofikus részek (pl. a Logosz egészen új megközelítése) illetve a nagyon is gyakorlatias, a lelki vezetés tapasztalataiból fakadó, mindennapi életünket átjáró témák (pl. Szexualitás, szerelem, házasság és Isten világa).  Nem lehet nem megemlítenem a könyvben szereplő –kitörölhetetlen emlékű—fizikai és misztikus avilai (Nagy Szent Teréz városa) utat,  illetve azt az egész életünkre radikálisan kiható fejezetet (Az apostolok meghívása, a Tizenkettek létjogosultásága), amelyben leírja a szerző, hogyan hívta el Őt (illetve a csoportból többeket is) apostoli papjává Krisztus.

Kiknek ajánlom ezt a könyvet? Mindenkinek, aki füle van rá, aki meg akarja, meg   szeretné hallani. Azt gondolom, hogy ebben a könyvben olyan tudás összegződött, amit az emberiség egészének tudáskészletét gyarapítja.  Bízom benne, hogy ez a könyv hamarosan minden nyitott szívű és gondolkodású ember egyik fontos otthoni olvasmánya lesz.

Rizmayer Péter

Pável Márta: „Akinek füle van a hallásra, az hallja meg!” Bp., 2009, szerzői kiadás