Oldal kiválasztása

Milyen helyet foglal el a MAKÚSZ a többi újságíró-szervezet között?

Majdnem 900 tagunk van, 2011-ben jelentősen gyarapodott a harmincnál fiatalabbak száma. A MÚOSZ-nak 4-5000 tagja lehet, a MÚK-ot nem tudom, a PRÚSZ-nak, a protestáns újságírók testvérszervezetének körülbelül 150 tagja van. Azaz mi vagyunk a második legnagyobb szakmai szervezet. A PRÚSZ-szal vagyunk a legközelebbi viszonyban, és a MÚK-kal is jóban vagyunk. Történelmi okokból a MÚOSZ-szal távolságtartóbb a viszonyunk, de ettől még a szakmai igényesség közös alap, a MÚOSZ-ban is nagyszerű újságírók vannak. Bőven van miben együttműködni. A munkavállalói érdekvédelem a szakszervezetek feladata. Létezik persze Sajtószakszervezet, de mintha az érdekvédelem nem működne jól ma, például nem tudunk elfogadtatni egy egységes honoráriumtáblát.

Akkor a MAKÚSZ nem lát el érdekvédelmi szerepet?

A feladataink közé soroltuk az érdekvédelmet is, de az az igazság, hogy ennek nem nagyon tudunk eleget tenni – ahogy a többiek sem.

Érdekes, hogy míg az újságírók hagyományosan a legkevésbé megbecsültek  a politikusok és bankárok mellett, addig rengetegen tanulnak a kommunikáció szakokon.

Paradox helyzet, nem tudom az okát. Emellett miközben minden korábbit felülmúl a médiafogyasztás, aközben az újságírás, mint szakma presztízse nagyon alacsony. Sem a közönség, sem a szakma nem tudja, hogy ki az újságíró. Ki az, aki újságíró, és ki az, aki inkább csak showman, esetleg a képernyőn tetszelgő politikai komisszár. Sokáig teljesen egyértelmű volt a helyzet, ami a huszadik század vége felé változott meg. Mikszáth Kálmánról és Kosztolányi Dezsőről mindenki tudta, hogy írók, és senki nem vonta kétségbe, hogy újságírók is. Régen ők példaképek voltak, ma nem hiszem, hogy így tartanák őket számon a fiatal kollégák. A 18. század második felétől létezik ilyen szakma, ami a 19. század közepén válik hivatássá, kenyérkereső foglalkozássá. Tehát viszonylag új szakmáról van szó. Rengeteg költő, író volt, akinek a megélhetését az biztosította, hogy tagja volt valamely szerkesztőségnek. Mostanában azonban egyre kevésbé lehet megélni az újságírásból. Tanítok az egyetemen, és azt látom, hogy egyre kisebb az elszántság, hogy valaki elsajátítsa az újságíráshoz szükséges műveltséget, íráskészséget. Emellett miközben sokan érdeklődnek a szakma iránt, aközben nem olvasnak újságot, nem hallgatnak rádiót.

Mi lenne a teendő?

Össze kellene fogni a szakmai szervezeteknek és újradefiniálni magunkat. Létrehozhatnánk valamiféle sajtókamarát. A kifejezésnek nem szerzett nagy dicsőséget a második világháború idején létező Sajtókamara, de nem a szó a lényeg, hanem a gondolat. Ahogy az építészeknek, orvosoknak, ügyvédeknek van köztestületi rangú kamarája, amiben a tagság bizonyos minőséget jelent, lehetne ilyen  a médiában is, épp a négy említett szövetség ernyőszervezeteként. Úgy tűnik, mintha most lenne erre hajlandóság. De az is probléma, hogy több szervezet van, ami magát médiaszakmai szervezetnek tünteti fel, de nem az, hanem tulajdonosi-kereskedelmi érdekek kifejezője, például a tartalomszolgáltatók vagy a lapkiadók egyesülete, illetve az önszabályozó reklámtestület. Érdekes fejlemény, hogy a médiahatóság velük köt társszabályozási megállapodást, nem pedig a valóban szakmai szervezetekkel.

Ha már hatóság: hogyan értékeli az új médiatörvényt, amelyet egy éve fogadtak el és fél éve lépett életbe?

Időszerű volt, hogy új törvény szülessen, mert a médiára vonatkozó régi, 1986-os és 1996-os törvények idejétmúltak voltak. Nemrég az új törvény néhány sajtóra vonatkozó pontját megsemmisítette az Alkotmánybíróság. Én nem hiszem, hogy azoknak a szerkesztőségeknek, amelyeknek dolgozom, volna félnivalója, mivel nem teszünk olyat, ami a törvénybe ütközne. De ha csak elvileg is lehetséges, hogy a médiahatóság ellenőrizze a winchesteremet, azt nem szeretem. Sok jó van az új törvényben, de az egyik hibája éppen az, amit a védelmében hoztak fel: hogy nincs olyan eleme, amely ne volna megtalálható valamely uniós ország médiaszabályozásában. Néhol észrevehető a szövegben, hogy angolból fordították. Nem válik sajátosan magyarrá, hanem külföldi mintákat követ, amelyek összességét nehéz szerves egységnek látni.  Ami a közmédia központosítását illeti, csak remélhetjük, hogy ismét létrejönnek azok az alkotóműhelyek, amelyek – megtépázottan ugyan – de mégiscsak több évtizedes, sőt, évszázados hagyományt őriztek. Ha az alkalmatlan emberektől való megszabadulás volt a cél, tőlük egyszerűbben is el lehetett volna búcsúzni. Miközben a közmédia új szabályozása sok tekintetben a BBC-re hajaz, ahol egy cégen belül van a rádió, a tévé és minden más, meg kell jegyeznünk, hogy ez ott régóta hagyomány, ráadásul a BBC-t a brit polgárok kötelező előfizetési díjával tartják fenn, nincs benne kereskedelmi hirdetés, így nem függ sem kereskedelmi, sem politikai érdekektől.

Egyre ingyenesebb a média.

Az interneten ingyen meg lehet nézni a híreket, és csak az internetes előfizetést kell ehhez befizetni. Persze a rádióra sem kellett előfizetni, ahogy a kábeltévés szolgáltatóknál is a technikáért fizetünk, nem a műsorok tartalmáért. 2002 után a készülékhasználati díjat is megszüntették. Úgy vélem, alaposan megváltozna a médiáról való gondolkodás, ha ugyanúgy fizetni kellene érte, mint a kenyérért és a tejért. A kereskedelemben kölcsönösen előnyös üzletre van esély. A médiatartalmakat viszont reklámbevételből, illetve költségvetési tételből finanszírozza a kiadó, így az alkotók és a közönség szempontjai kevésbé érvényesülnek, mint hirdetőké és esetleg a politikai szféráé.

Ma viszont gyakran hangoztatják, hogy információs társadalomban élünk, ezért megszületett az információhoz való jog.

Tanár ismerősöm, aki hétvégén szőlőt művel a Balaton-felvidéken alig néz tévét, nem használ internetet. Ahhoz, hogy alkotó embernek tudhassa magát, nincs szüksége minderre. Ám  a jogot természetesen neki is meg kell adni!  Helyes törekvés, hogy minél több állampolgárnak meglegyen a lehetősége az informálódásra, s rábízni, hogy miként él ezzel. A társadalom védelmében nem elsősorban a tartalmakat kell korlátozni, hanem abban segíteni az embereket, hogy felnőtt döntéseket tudjanak hozni. Már a családban, az iskolában ki kellene alakulnia az ehhez szükséges rutinnak, hogy értékelje a gyerek, amit olvas, amit néz és válogasson. Persze ehhez az iskolától el kell várni a nevelést is, nem csak a tudás átadását. A cenzúra soha semmin nem segített.

Hogy látja a katolikus média helyzetét, súlyát a hívek között és az országban?

A katolikus média fogalma többféleképpen értelmezhető. A skála egyik végén vannak azok a médiatermékek, amelyek csak és kizárólag egyházias tartalmakat közvetítenek. Azt mondja XVI. Benedek a Caritas in Veritate enciklikájában, hogy az egyháznak három fő feladata van: a hit megvallása és továbbadása, a szentségek ünneplése és a szeretetszolgálat. Ha az egyházi média beszámol az egyházi élet eme három fő mozzanatáról, az döntően a beavatottaknak, a már hívőknek szólhat. De az egyháztagok élete sem csak erről a háromról szól: iskolába járok, dolgozom, gyerek vagyok, szülő vagyok, szerelmes vagyok és elhagyott vagyok. Tud-e a média, a katolikus média erről a többiről is beszélni, úgy, hogy nem szed ki a Krisztusban-létből? Az a tapasztalatom, hogy csak nehezen.  Sokan úgy gondolják, hogy a katolikus média feladata csak az egyház életéről való tájékoztatás, mivel a többit megtalálhatjuk máshol. Szerintem azonban a médiában az a nagyszerű, hogy az emberi élet teljességéről be tud számolni. Ez nagyon fontos elő-evangelizációs lehetőség. A Biblia is a maga korának műfajaiban adja át a tanítást, nekünk is ezt kell tenni: a médiának is megvannak a maga műfajai, a hírtől egészen a blogig. Nem csak akkor vagyunk katolikus média, ha szentmisét tudunk közvetíteni – ami sokkal bonyolultabb dolog, mint általában gondolják. Kísértés katolikus körökben, hogy “jó lesz ez nekünk így is, csak csinálhassuk”. Igenis, kiválónak, profinak kell lennünk, szakmai, műfaji szempontból egyaránt.  Még akkor is, ha ettől nem olcsóbb lesz a működés, hanem drágább, és több munkát  is igényel.

A katolikus média elsősorban a katolikusoknak szól. Nem lehet, hogy az egyházon kívülieket a világi sajtóban kellene megpróbálni utolérni, ahelyett, hogy azt próbálnánk elérni, hogy katolikus lapot vegyenek a kezükbe?

Miként az evangélium örömhíre mindenkihez szól, a katolikus médiának is lehet olyan formája, amely úgymond „közszolgálatot” teljesít. Azaz mindenkinek szól, mindenről. Mindenről, ami élet. Krisztus Urunk mondja, hogy Isten országa már elkezdődött, itt van köztetek.  Ebben az országban élünk valamennyien, ebben szeretünk és ebben szomorkodunk, ebben örvendezünk, és ebben vagyunk csalódottak, ebben keressük a célt, s ebben veszítjük el olykor a fonalat. Ebben kell végigjárnunk valamennyiünknek az élet útját a maga rögösségével, görbeségeivel s olykor diadalkapuival együtt. Miért ne kísérhetné ennek az útnak minden méterét egy nyíltan elkötelezett, vállaltan katolikus média? Olyan média, amely az élet minden dolgára reflektál, amelyben témává válik minden, ami emberi, s minden, ami isteni? Amely úgy tudja szolgálni a közönségét, hogy más médiára már ne legyen szüksége, hiszen itt szó esik mindenről, ami fontos. Örülök, hogy katolikus médiaszakemberként ilyen mindenkihez mindenről, azaz Istenről és emberről szóló médiumnál, ilyen médiáért dolgozhatom.

Forrás: Szilvay Gergely/Magyar Kurír