Takács Róbert az MTI-nek nyilatkozva kiemelte: a sajtó szereplőinek 1956 után kényszerűségből kompromisszumot kellett kötniük a hatalommal, ugyanakkor a sajtótól úgy várták el a politikai alárendeltséget, hogy közben „a beavatás, a partnerség” elvét alkalmazták velük szemben. Ez azt jelenti, hogy az újságíróknak sok lehetőségük nem volt ugyan a rendszerkritikára, de a politikai szisztéma részévé, bennfenteseivé tették őket úgy, hogy eközben a főszerkesztők viszonylagos önállóságot kaptak és egyszemélyi felelősséget kellett vállalniuk a lapok élén a megjelent cikkekért, tudósításokért.
Az öncenzúra gyakorlásához a politikai rendszer sok segítséget adott a médiumok vezetőinek, a főszerkesztői és egyéb értekezleteken ellátták őket a döntéshez szükséges háttérinformációkkal. Ezzel az állampárt, az MSZMP testületei meghatározták, hogy az egyes témákat fel lehet-e egyáltalán vetni, és ha igen, akkor milyen módon lehet azokat feldolgozni. Ezáltal nem az újságíróknak kellett kitalálniuk, hogy melyek voltak a korlátok, amelyek azonban mégis képlékenyek voltak – világította meg Takács Róbert. Elmondása szerint a Kádár-rendszer második felében megfigyelhető volt egyfajta generációváltás a sajtó területén, az addigi vezetők kiöregedtek, a feltörekvő, fiatal generációval pedig az új kompromisszumot a pártállamnak nem sikerült megkötnie.
Forrás: MTI