Egy ismeretlen sváb festő a XVI. század első felében úgy festette meg Jézus születését, hogy valószínűleg sohasem járt a Szentföldön, Betlehemben. Nem láthatta a tájat, az évszázadok alatt sem változó ruhákat, eszközöket, épületeket, de színes kép élt a képzeletében – a szívében – a világtörténelem legszebb éjszakájáról.
A festményen minden olyan csendes, Mária arcán fáradtság, boldog kimerültség látszik. Itt nem jászolban, hanem az ő kék palástján fekszik a Kisjézus, aki édesanyját figyeli tágra nyitott szemmel. Mögötte a vigyázó angyalkák is csöndben vannak, talán már kihozsannázták magukat. A szamár és az ökör most nem lehel meleget, éppen csak bekukucskál a képbe – nem akarják zavarni az áhítatot. Az idősebbnek ábrázolt József pedig, ha jól megnézzük, égő gyertyát tart a jobb kezében, a ballal meg őrzi a lángot. Nem tűz ég itt nagy lánggal, csupán egy jelképes gyertya, amely csöppnyi melegét és fényét sugározza arra, aki maga a világ Világossága.
Sok mindennek lehet jelképe a festményen látható gyertya. Számomra a mi emberségünk és szeretetünk lángja ez, amit odahelyezünk a megszületett Jézus közelébe, éppen a mindig háttérben maradó, szerény, dolgos családfő, Szent József kezébe. József őrzi a lángot, félti, hogy ki ne aludjon, hiszen fény is, meleg is kell az újszülöttnek. Talán tőlem is éppen azt kérdezi ez a kép: megőriztem-e a lángot az elmúlt évben, vajon emberségem szeretetének fényét sugárzom-e? Tudok-e még érdek nélkül, őszintén szeretni? Törődöm-e azokkal, akik nem képesek viszonozni szeretetemet, akiknek nincs reményük és világosságuk? Azt kívánom, tegyük együtt a mi kis lángunkat Betlehem hatalmas fényéhez!
Rátkai Balázs főszerkesztő, Új Ember