Nagy Dénes beszámolója a 65-ik Oberhausen-i Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál ökumenikus zsűrijében való részvételről.
Az Oberhausen-i Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál (Internationale Kurzfilmtage Oberhausen) Európa egyik legrégebbi rövidfilm fesztiválja, 1954-ben alapította Hilmar Hoffmann filmrendező, kultúrpolitikus, akadémikus. A fesztivál már kezdetekben a rövidfilmesek mekkájává vált. Már a negyedik alkalommal, 1958-ban 29 különböző országból 190 rövidfilmet válogattak be. Itt mutatta be első munkáját Alain Resnais és Francois Truffaut is. A mottó az első évtizedekben az “Út a szomszédunkhoz” szlogen volt; sok afrikai és ázsiai film mellett számos a keleti blokk-ban készült munkának is adtak bemutatási lehetőséget. A fesztivál fókusza a rendszerváltás után megváltozott. Sokkal inkább a kísérleti, avantgarde filmek irányába mentek el.
A fesztivált idén 65-ik alkalommal tartották meg. A rendezvény öt szekcióra oszlik, a nemzetközi rövidfilm versenyre, a német rövidfilm versenyre, a gyerekfilmek versenyére, a német video clip-ek versényre, valamint egy külön versenyre az Észak-Rajna-Vesztfália tartományban készült rövidfilmek számára. Idén egyetlen magyar film szerepelt a gyermekfilm kategóriában, Gyulai Panni Broken Things című animációja.
Az ökumenikus zsűri díját (Prix du Jury Œcuménique) 1973 óta ítélik oda. Először 1973-ban a Locarno-i Nemzetközi Filmfesztiválon, majd 1974-től Cannes-ban. Oberhausen-ben 2000 óta (Magyarországon először a miskolci CineFest-en 2011- ben). Az ökumenikus zsűri alapvetően abban különbözik más zsűriktől, hogy kizárólag olyan filmeket díjaz, amelyek létezésünk olyan spirituális dimenziójára vonatkoznak, mint az igazságosság, a szolidaritás, a megbékélés, az emberi lény méltósága, vagy a környezet tisztelete. Ezek az evangéliumi értékek minden kultúrában fellelhetők. Az ökumenikus zsűri tagjait két szervezet jelöli, az Interfilm a protestánsok részéről és a Signis, a katolikusok részéről.
A ökumenikus zsűri tagjaként a nemzetközi rövidfilm versenybe beválogatott, a világ különböző részeiből érkezett 52 alkotást, néztem végig három zsűri társammal együtt. A munkák a műfaj, képformátum, képminőség, és a hosszúság szempontjál teljesen különbözőek voltak. A műfajok közül legnagyobb számban talán a kísérleti filmek voltak, rajtuk kívül volt néhány videóklip, animációs film, kisjátékfilm, és dokumentumfilm. Csupán a dokumentumfilmeken belül is voltak hagyományos narratív filmek, performansz jellegű filmek illetve riportfilmek. A műfaji sokszínűség is jelzi, mennyire nehéz ennyi különböző munkát összehasonlítani, értékelni. Az egyedüli kritérium az volt, hogy egy adott munka milyen gondolatokat ébreszt bennünk, vagy hogy megérint-e minket vagy sem.
A zsűri végül két díjat osztott ki két dél-amerikai filmnek. A legjobb filmnek járó díjat a NoirBLUE – Displacements Of A Dance című brazil alkotás kapta, míg az Amelina című argentín dokumentumfilm rendezője egy elismerő oklevelet vehetett át.
A NoirBLUE alkotója, Ana Pi, egy brazil fekete táncosnő, aki első afrikai útját filmezte le. Az út során különböző fekete afrikai országokat jár be, és az ismeretlen városok, és falvak hétköznapi terein: aluljárókban, országutak mentén, nyomornegyedekben; egy lassú, elmélyült, magába forduló táncot mutat be. A rendező egy statívra lerakott kamerával saját magát dokumentálja. A képek alatt a rendező saját lassú, személyes, már már hipnotizáló hatású monológját hallani. A címben szereplő Noir, a fekete bőr színére utal, a Blue pedig annak a kendőnek a színére, amelyet a rendező a tánc közben magára borít, és amely az eget, a tengert, a kibékülést, megnyugvást, és a hitet szimbolizálja. A tánc, és az utazás maga egy kiengesztelődés, egy hazatérés, egy megtérés. Ana Pi, a múltjával próbál kiengesztelődni, minden moralizálástól mentesen, azáltal, hogy visszatér arra a földre, ahonnan több száz évvel ezelőtt az ő családját elrabolták, és rabszolgaként Dél Amerikába hurcolták.
Az egyik legmaradandóbb történet, amelyet Ana Pi a filmben elmesél, amikor a reptéren az útlevelét ellenőrző katona megkérdezte tőle, hogy hová valósi. Miután a rendező felel, hogy Braziliából, a katona megjegyzi, hogy “Welcome home!” (“Üdvözöllek otthon!”). Egy másik helyen Ana Pi elmeséli, hogy különböző országokban, különböző emberek hogyan próbáltak rájönni arra, hogy honnan érkezett: “Some people would say to me: Ah, you come from South Africa. Others. From Ethiopia. No, you come from Congo. No. You come from Mozambique. Others. You come from Benin. And all I could think was: yes. I come from all these places.” (“Néhányan azt mondják: Ó, te dél- afrikai vagy. Mások. Etiópiai. Nem, te Kongóból származol. Nem. Mozambikból. Mások. Beninből jössz. És én csak arra tudtam gondolni, hogy igen: én mindezekből a helyekből származom.”)
Ruben Guzman dokumentumfilmje Patagóniában játszódik, a főszereplője egy idős parasztasszony, Amelina. A film a hölgy mindennapjainak a bemutatásával indul. Az udvaron élő állatok, növények, gyönyörű virágok, és a kert mögött magasodó hatalmas kopár hegyek látványának szemlélése közben egy időtlen világba kerülünk. Amelina mankóval jár, léptei lassúak, tekintete cserzett, arcán az évek lenyomata látszik. A film csak ezután tér át Amelina háza mögött húzódó hegyek között évekkel ezelőtt megtalált ősember rajzokra. Amelina foglya ezeknek a rajzoknak, amatőr régészként annó hosszan segítette a kutatókat is a lelőhelyek felkutatásában. A rajzok látványa és Amelina arca között egy örökkévalóságnyi idő húzódik. Az asszony nap mint nap szemléli ezeket a múltból ránk maradt jeleket. “What it means? We will never know.” (“Hogy mit jelentenek? Soha nem fogjuk megtudni.”) – mondja. A filmben a jelen és az ismeretlenbe nyúló múlt egyszerre van jelen. Szól arról, hogy az életünk mennyire kicsi és pont ezáltal mily nagy.
2019.06.11 – Nagy Dénes